Amikor megfelelési kényszerben vagyunk, a bennünk élő, belsővé tett szülőképnek akarunk megfelelni. Valójában nem a párunknak, nem a főnökünknek stb.
Gyerekkorban internalizált elvárásoknak. Így amikor nem fejezzük ki a saját igazságainkat, nem érzünk bele számunkra valójában az adott helyzetben mi lenne igaz és jó, akkor még mindig kicsi gyerekként az egyik vagy mindkét szülőnkhöz/vagy gondozóinkhoz vagyunk hűek, és nem vagyunk igazán jelen az előttünk álló felnőtt számára. Saját magunk számára sem. A belső világunkban még mindig a szülőnkre nézünk és keressük, várjuk az ő tekintetét megérkezni hozzánk. Az elfogadását, jóváhagyását. Odabent ez a Valóság. ​

Annak megengedése, hogy saját magunkat és életünket válasszuk a szülőről való érzelmi leválás gyászával jár. Ahhoz, hogy saját magunkért hozzunk új és építő döntéseket, szükséges bevállalni, hogy egy részünk addig felépített valósága és korábbi biztonság élménye összeomlik.
Ennek a belső élménye a halálhoz hasonló, hisz egy korai identitás készül megsemmisülni.
Azonban ott növekszik és várakozik alatta az az ismeretlen és talán szokatlan verzió, aki sokkal szabadabb, sokkal teljesebb utat tud járni, ha/amikor úgy döntünk teret adunk neki.

Olyan feladatot nem kapunk, amivel nem tudunk szembenézni.

Ami fáj és halállal fenyegető érzet, az egy olyan részünknek az, aki kicsi, gyermeki maradt és még mindig annak a szülőnek a figyelmére vágyik, amit egykor nem kapott meg.
Sok évet és akár egy egész életet le lehet élni “kicsiben tartva magunkat” és várakozva.
Közben pedig nemet mondva arra, ami a lelkünk igaz hívása. Többször ott is van az orrunk előtt, de elmegyünk mellette vagy elutasítjuk, simán nem vesszük észre.
Sok kifogást tudunk felhozni “miért nem vagyunk alkalmasak”.

Van helye a várakozásnak, a félelemnek attól, hogy mi lesz, ha szembenézek végre igazán a bennem élő anyámmal és apámmal. Ha igazán őszinte vagyok, én mindig arra jutok, hogy a legtöbb problémám aligha szólt más(ok)ról.
Anya és apa.
Azonban ahogy a történetekben és mesékben is mindig: a hősnek ahhoz, hogy a saját útját és sorsát járja, le kell számolnia azokkal az identitásokkal, amik a szüleihez tartoznak (vagy talán hozzájuk sem), de ő cipeli magával.
Ehhez mindig kapunk segítőket és kihívásokat is magunk mellé.
És soha nem jön szembe olyan feladat, amire ne állnánk készen - akkor is, ha úgy tűnik; vagy annyira nehéz, fájdalmas menni vele.

“Leszámolni” annyit tesz: ránézek és elgyászolom amit nem kaptam meg, ami hiányzik; amit kaptam és fájt és fáj azóta is valakinek bennem.
Hagyom, hogy átmossanak a könnyeim amiket azért hullatok, hogy lemossák a magamra aggatott képeket, vetítéseket, megfeleléseket. Ordítok, hogy a hamisság helyett igaz hangom szólaljon meg végre.
Toporzékolok és haragszom végre a szüleimre, majd átérzem a szégyent, bűntudatot, hogy ezt érzem. Meglátom, hogy annak érdekèben, hogy másokra ne kelljen: inkább magamra haragudtam. S ezért szépen lassan elkezdtem magam megutálni.
Hisz a régi “lexikonban” ez van: hogyan is szerethetnék valakit, akit ennyire utálok?
Az újban, amit én írok, már ez szerepel: nem tudok igazán szeretni senkit, amíg nem engedhetem meg azt sem, hogy haragudjak rá, vagy nemet mondjak neki, ha azzal maradok hű saját magamhoz.

A felismerések fájdalma éberrè tesz és tisztábbá. Megerősödik a gerincem, kitisztul a látásom, és hallom újra a szívverésem.
Lassan felébredek egy új valóságra, ami valahol mélyen mindig is a sajátom volt. Kiderül, hogy az új, valójában régi, mondhatni mindig is létezett bennem.

Csupán elhagytam, hogy oda tartozhassak hozzájuk.
Hosszú idő megérezni, megengedni belül, hogy tudjam: akkor is oda tartozom, ha nem értek egyet. Ha máshogy csinálom, mint ők. Ha máshogy érzek, látok és gondolom. Akkor is, ha nekik fájni fog a döntésem. Akkor is, ha az én saját igazságom nehezet hoz fel bennük vagy bennem. Ez Rendben van.
Utat találni egymáshoz pedig mindezzel Együtt: lehetséges.
Szabad választás és döntés.
Itt kezdődik a valóban szabad döntés.

Felismerem, hogy ezt talán napról napra újra és újra meg kell hozni.
Észreveszem, hogy ez a fajta létezés sokkal élőbb, kiszámíthatatlanabb és odaadást, éberségét kér tőlem. Figyelmet, bátorságot és állandó kapcsolódást saját magammal.
Megérint és ámulatba ejt ez a Nagyság, és ebben a térben érzem meg először azt a bizalmat és békét, amire vágytam.

Itt felismerem, hogy a szüleim sem akarnák máshogy. Valójában nem ők várják tőlem, hogy ilyen vagy olyan legyek. Lehet, hogy egyszer így volt, vagy ezt hittem el. Most már azonban ez nem számít.
És lassan észreveszem, hogy önálló vagyok, szabad vagyok - a lényem mindig is az volt. Én hoztam a döntéseket. Megbocsátom magamnak, hogy milyen okoknál fogva.
Félelemből? ~ Átölelem magam benne.
Magányból? ~ Felismerem, hogy már itt vagyok velem.
Sokszor elhibáztam. Nemhogy nem vagyok tökéletes, hanem egyenesen iszonyúan esendő és sebezhető. Tökéletlen ~ Észreveszem, hogy pont ez a szerethető is bennem.
Fogok- e hibázni ezután is? ~ Biztosan.
Tudok-e nagyobb teret adni a bizonytalanságnak, a lehetőségnek a bukásra, törésre, sérülésre és ezzel együtt az életre, örömre, mélységre és valódiságra? ~ Igen.

Engedem. Tanulok. Egyre nagyobb a hely bennem és körülöttem.
Egyre jobban megérkezhet a saját életem, hisz már tanulom fogadni.

A többit és hogy “mi lesz?” pedig: nem tudom.

Azt olvastam egyszer, hogy amíg tudod mi vár rád, addig nem igazán a saját utadon vagy. Illetve legalábbis nagy kontrollban.

Követni a szíved és igazságait napról napra hatalmas kalandnak tűnik. Amiben ott van az a “legtöbb”, az : ez így Pont Elég. •

Ví •

2026. február 21.

Vannak dolgok, amiket eltemetünk, bár nem kellene. S melyeket nem hagyunk békében nyugodni. Újra és újra kihantoljuk őket.

Rejtsd el az emberek elől a halál rítusait, szentségét, takard el misztériumát és elfelejtenek élni.​
A saját szívedet először a saját életednek odaadni.
Addig senkivel nem érzed magad eléggé biztonságban, amíg saját magadévá nem engedted válni a szíved egészét.
Egy férfi sem lesz elég jó, elég biztonságos. Egy társ sem. A férfinak sem lesz elég jó az a nő, aki épp mellette van. Nem tudunk egymásnak elég jók lenni, amíg a saját szívünktől is ennyire félünk. Amíg ennyire nem jó otthon lenni magunkban.

Odaadni magad az egyetlen helynek, ahol mindenki és minden állandó biztonságban van. A szíved terének. Minden befér oda, anélkül, hogy bántana.
Csak az nem tud bántani, ami és aki ott van bent. Igazán.

Mindig csak az fáj, ami kívül van. Karcol és harcol a bejutásért. Semmi mást nem akar, csak hogy nyisd ki az ajtót, hogy ott bent megnyugodhasson. Nem számít, hogy a zokogástól kifáradva, a fájdalomtól összeomolva vagy a haragtól tombolva. Ha a szív terébe engeded, meg fog nyugodni és át fog alakulni.
Át fog alakulni.
Át fog alakulni.
Megmutatja másik arcát.
Az pont ugyanolyan, mint a tiéd.


Add oda magad a szívednek. Add oda a szívedet az Életednek, a létezésednek, annak minden érzésével, élményével, kihívásával. Ez csak a Te életed. A Mindenséggel együtt.
Találj és ápolj biztonságot magaddal érzésről érzésre. Döntésről döntésre. Minden, ami eddig az utadon Veled történt, Te vagy. Ilyen vagy olyan formában. Megtörténtél magaddal mások személyében. Próbáltál bejutni a szívbe.

Ehhez néha faltörő kosnak vagy kíméletlen ellenségnek álcázott mentorok segítettek hozzá. Asszisztáltak önmagaddá válni.
Semminek nincs más szándéka, mint közelebb segíteni minket magunkhoz.
Amikor ezt megérted és beengeded, talán kisebb törések is elegendőek már a formálódáshoz. Amikor pedig mégsem: a nagyobb repedés csak nagyobb helyet csinál.

Az igazságosság nem abban rejlik, hogy a létezés fáj-e vagy nem fáj és hogy mennyire.
Az Igaziság azonban abban rejlik, hogy mennyire engeded magad érezni. Mennyire engeded magad Élni és meghalni egyszerre. Ciklusaidban, akár évszakról évszakra, napról napra.
Nem a létezés fárasztó, nem a munkád, nem a kapcsolataid.
Hanem ellenállni annak, hogy érezd a hatását.
Ellenállni annak, hogy beengedd a szívedbe mindazt, ami történik veled. Mindenkit, aki történik veled.


Milyen érzés páncél falak előtt állva könyörögni a bejutásért?
Milyen érzés torkod szakadtából kiabálni vagy épp tehetetlenül, torkodat szorítva némán zokogni és összetörni?...
Biztosan próbáltál már így elérni valakihez.
Talán még egész kicsi voltál.
Üvöltöttél Anyának vagy Apának, hogy engedjen be végre a szívébe megnyugodni.

A valódi szívtérben MINDIG nyugalom van. Elfogadás, békesség, megengedés és a szabadság tudatállapota, a mindenség Egysége. Ott minden egyértelmű. Ott csak a MI létezik. Én és Te, együtt.
Minden Rendben Van. Minden a Mostban van és egyszerre az időtlenségben. A végtelenségben.
Oda vágyunk vissza újra és újra.
Újra és újra.


Mondják, hogy vannak ajtók, amiket csak belülről lehet kinyitni.
Én azt gondolom, hogy vannak ajtók, amik egyáltalán nem léteznek. Hatalmas kapuk és boltívek vannak a helyén és szabad az átjárás.
Ez nem azt jelenti, hogy nem fáj vagy horzsol néha átmenni, hanem azt, hogy van mozgás és áramlás.
Zajlik az Élet.

A falak a kapuktól messzebb emelődnek. Várfalak és tüskés barikádok. Elválasztanak ösvényt ösvénytől. Utat úttól, patakot a folyótól, folyót a tengertől. Óceánt a partoktól. Kettéválasztják az eget a földtől, az alsót a felsőtől. A jobbot a baltól. A férfit a nőtől. A hangot a dallamtól, az egyént a családrendszerétől, az eseményt a kontextustól, a hatást attól, ami kiváltotta.

Elválasztja a tettest az áldozattól, az egyszerűt a bonyolulttól, a mélységet a magasságtól, a felszínt az alatta lévő rétegektől, az úton levést a megérkezéstől, a nappalt az éjszakától, az életet a haláltól.
Az elválasztottságban nincs növekedés, nincs teljesség, nincs értelem, nincs igazság. Az elválasztottságban időlegesség van. Ideiglenesség és megszakadás. Kettétörés és hasadás. Állandó szétszakítottság.
Összekeverjük a halált a megrekedettséggel. Az áramlás hiányával. A tagadással. Az elutasítással. A felelősség hárításával. A bujkálással, a hamissággal. Az őszintétlenséggel.

A valódi halál az áramlás része. A halálban újjászületsz valami mássá. Minden reggel amikor felkelsz, már nem ez vagy, aki előző nap elaludt. Valami meghalt benned. Átalakult.
Minden megoldott konfliktussal, kimondott igazsággal, minden kifejezett érzelemmel, felvállalt mélységgel megváltozik benned valami. Vagy valaki.
Minden elmondott történettel, minden elengedett baráttal, minden elgyászolt szerelemmel, minden eltemetett szerettünkkel megváltozik bennünk valami. Valaki.
Amikor hagyjuk. A halállal teljesíti be rendeltetését.
A halállal lesz teljes a küldetése, a tanítás. Amikor nem engedsz el valamit, pedig már rég menni van ideje: nem őt tartod életben, hanem megpróbálod lefagyasztani, kalitkába zárni és önmagadat száműzöd a falak mögé az elválasztottságba, a megrekedettségbe.
Abban a térben egyre kevesebb a lehetőség, egyre kevesebb a levegő és a tér.
És egyre inkább egyedül vagy.

Azt hiszed a másik emlékét őrzöd meg, ám közben csak elzárod saját magadat az Áramlástól. Egy mementová válsz, egy szoborrá, aki látszólag él, azonban valójában alig létezik.

Minden alkalommal, amikor halott szeretteinkkel kapcsolódunk, mindenkinek egyetlen legfőbb üzenete van: Menj és Te élj!

Azzal nyer értelmet, azzal adódik többre minden veszteség, azzal tiszteled meg az addig bejárt utat és a másikat, ha Te tovább mész. Elfogadod a fájdalom ajándékát és talán lassan, de tovább mész.

Nem könnyű elfogadni egy-egy ilyen ajándékot. Nagy bátorság szükséges hozzá. Elfogadni.
Megengedni, hogy az lehessen, ami Van.
Hisz mindez már megtörtént. Mindaz amit félsz elveszíteni, már amúgy sincs veled. Ami Veled maradt, az a hiány.
Az űr. A fájdalom.

Érezd.
Érezd.
Érezd!

Élő bizonyítéka annak, hogy élsz, hogy a szeretet Van. Él benned.

A fájdalom teret csinál. Medret váj.
A könnyek megtöltik, táplálják a talajt.
Emlékeztetnek az Élet Víz természetére.
Áradni akar. Folyni, áramolni. Viharrá, esővé válni vagy épp párává hétköznapjaid ablakain.
Csónakod alatt.
Sejtjeid között.
Érzed?
Mindig. Mozog.


Ezek a könnyek segítenek alkalmazkodni; segítenek táplálni, lemosni és éltetni aminek Ideje van.
Aki elment, hadd menjen. Aki itt van, hadd maradjon.
Te mivel töltöd meg az Űrt? Mivé formálod ezután?


Mindenki biztonságban van a Szívedben.


Itt az ideje befelé indulnod neked is.
Csak Rád vársz.


Mindvégig csak magadra vártál.
Most már itt vagy.


Most, most, most
és ezáltal mindörökké.

​.
Ví, 2025. október

 Művészet ~
 
Szerelmes vagyok az erdőbe. Minden sejtemet lelkesíti, zsibongatja, csitítja, simogatja, puszilgatja, öleli, békíti, teljesíti.
Amikor nem létezem elválasztva a természettől: szerelmes vagyok a létezésbe, a saját itt létembe, a „vanságomba”. Szerelmes vagyok magomba, az Életbe. Amikor átélem együvé tartozásomat vele, nem tudok nem szerelmes lenni. Ez a szerelmesség egy ünnep. Ez maga az Öröm. A nem akarás, a szükség nélküliség, a megelégedettség. Mindez korábban számomra egy „én nélküliséget” is jelentett. Mára azt tanulom, hogy mit jelent az énnel együtt átadni magam ennek. Egynek lenni(nagybetűvel) csak úgy lehet igazán, ha egy(kisbetűvel) is vagyok. …
Fontos feladatommá vált nem kihagyni engem ebből a szerelmességből. Oly módon itt lenni minden emberi részemmel együtt, minden halandó létemhez tartozó tapasztalással, esetleges tulajdonsággal, változó aspektusaimmal, nehéz érzésekkel, a szeretetteljes cselekedetek emlékeivel, vágyakkal és a folyton egyszerre elmúlásban és keletkezésben lévő lényemmel, hogy nem takarok ki magam elől semmit magamból. A korábban nem ismert, nem szeretett, szégyellt, megvetett, erősen megítélt részeimet is kiteszem most a napra. Nem büntetésből, hanem mert érzem, hogy a barátaim ők is, csak kevés figyelmet kaptak eddig. Nagy magányosságukban elkezdték felhívni magukra a figyelmet olyan módokon, amit reméltek, hogy észreveszek. Ilyenek az ismétlődő csalódások, rettegő önbizalomhiány, önbántás, önszabotázs, függőség.
Ahogy itt napozunk együtt, most minden békés, mert nem kell sehova menekülniük előlem. Én sem menekülök előlük.
Itt vagyok, itt van velem a Természet minden lénye, ereje. Minden isteni itt van velem, az Isten is. Itt vagyok magammal és megtestesülök. Épp most, pont így, pont most. Pont.
 
Minden egyes ember egy művészeti alkotás. Művészetnek lenni pedig annyi, mint önazonosan megnyilvánulni, felvállalni, kifejezni, beleállni, elmesélni, lebontani, újjá szeretni. Megmutatni önmagadnak, a legbelül létezőnek azt, hogy éppen milyen módon tapasztalod azt, aki vagy, amilyen vagy éppen most. Pont így, ahogy vagy. Megítélés, címkézés nélkül csak átélni. Csak hagyni lenni. Pont ilyennek. Gyönyörködni és szerelembe merülni vele. Veled. Ezzel a kifejeződéssel, isten egy darabjának megnyilvánulásával. A „vansággal”.  Melynek nincs iránya, nincs célja, nincs akarata, nincs elvárása… S mindezzel a szívemben itt vagyok én - legyen az bárki is, akinek van egy igénye, ami a megengedésből születik. Ez pedig a vágy megosztani és osztozni mindennek az átélésében. A létörömben. Belefesteni, belerajzolni az anyag szövetébe, beleírni, suttogni és beleénekelni. Beletáncolni és belebukfencezni. Belehemperegni és eggyé válni minden aspektusával a természetnek. Megmutatni, hogy minden ásvány, minden növény, a földek, állatok és minden elem itt él bennem. Itt Él Bennünk.
 
Nagyon szeretem a csendet. De fontos mondanivalóm van. A bujkálás és szégyenkezés gyermekkori/transzgenerációs/előző életbeli ( - teljesen mindegy melyik) emelte falak mögött mindig ugyanaz dobog. „Fontos mondanivalóm van, és készen állok nem elhallgattatni magam. A bennem, rajtam keresztül mozdulót és megnyilvánulni vágyót. Azért vagyok itt, hogy utat adjak neki, eszközt találjak számára, segítsem őt az Anyagban. Pont most, pont így. Megengedéssel, puhasággal, kíváncsisággal.” Mi a Te mondanivalód?
 
Jöjj elő elfojtott üvöltés, elnyomott életerő, legyél akár düh, fenyegető álcát öltő üzenet, itt vagyok és fogadlak. Készen állok látni, hallani és érezni Téged.
Mi a Te történeted? Mi akar megszólalni a sejtjeiden át? Mit hoztál Te az anyagba? A szellemi és lelki sík változatos kalandjai és üzenetei mily módon találnak utat az anyagban általad? Te mit építesz tetteiddel, jelenléteddel?
 
Amikor elfelejtjük az én jelentőségét, az egyéni, esetleges megélések, érzések, átélt események súlyát és hatását, azzal elfelejtjük az istent. Az istent, aki rajtunk keresztül tapasztalja önmagát. 
Nem rajtunk kívül van.
Számítunk.  Számítasz.
Én Számítok.
 
Itt ülök az erdőmben és szerelmes vagyok belé. Itt ülök egy erdőben, az Egy erdőben, hisz amikor itt vagyok, csak ez számít. Ez a világ egyetlen legfontosabb erdője, és most az enyém. S én az övé vagyok. Amint így élem át őt és magamat, nem tudok nem felelősséget érezni érte. Azért, hogy hogyan bánok vele. Hogyan bánok magammal. Hogyan bánok veled?
 
Szerelmes vagyok az istenbe, szerelmes vagyok magamba. Olyannyira, hogy én magam válok Szerelemmé.
Hatalmasan apró pötty vagyok. Pont, mint Te. .
 
.
 
Az egyén útjában benne van az Egész út, fájdalmában a közösség fájdalma, a nép fájdalma. Örömében mindenki öröme. Számít az egyén, számít az én, mert ha az gyógyul, minden körülötte gyógyul. Hisz bennünk a mindenség.
Amikor elválasztva létezem a természettől: magányos vagyok, szomorú, önbántó, dühös, önsajnáló, egy áldozat, szuicid hajlamú, bezárt szívű, elvárás és teljesítmény fókuszú, kritikus, alá- és fölérendeltségben szenvedő, játszmákat működtető, szégyenkező, agresszív, elveszett… ésígytovább… Ez az arcom, ezek a megéléseim is hozzám tartoznak. Amikor átélem, s nem csak értelmemmel tudom, hogy mindez ugyanúgy hozzám tartozik, a bennem élő istenhez tartozik, azon nyomban nem tudnak már csak ezek uralni és irányítani. Amíg ki akarom vetni őket magamból, el akarom rejteni, elhazudni, letakarni, hangosabbá válnak, én pedig megosztottságomban velük azonosulok.
Amint elfogadom őket részeimként, máris nem tudok beleájulni abba az állapotba, amiben az erényeimre, szeretettségemre sem emlékszem. Amíg vagy ilyennek vagy olyannak ismerem magam, szükségszerűen pártoskodom egyik „oldal” mellett, s így nem lehetek egész és igaz. Amint mindkét vagy mindahány féle aspektusomat önmagamhoz ölelem, híddá válok világaim között. Teljességgé, Egésszé egyesítem magam. Csak hagyom, hogy Legyenek. Hagyom, hogy legyek, s közben vigyázok rájuk itt belül, hogy odakint ne bántsanak se engem, se másokat. A legtöbbször az értő és érző figyelmem elég. Elegendő ahhoz, hogy béke legyen a viharban is. Ez nem egyenlő az elnyomással vagy elfojtással. Ez egy belső megengedés.
Ez a megengedés egy végtelenül táguló teret hoz létre a szívben, ahol már könnyebb játszani, látszani, mesélni, dalolni, felfedezni, rácsodálkozni önmagamra. És ez maga a csoda.
 
Elsírni a könnyeket, kiordítani a dühöt, kitáncolni a félelem okozta görcsöket a testből.
Csoda.
Élvezni az alkotást, szaladni és kacagni az esőben, szerelmeskedni vagy épp biciklizni.
Csoda.
Megmutatni a sebezhetőségünket, mutatni és érezni amit érzünk, megosztani a gondolatainkat, vágyainkat, álmainkat. Megnyílni, megtisztelni, elmesélni, bevallani, meghallani. Először önmagunkat önmagunk előtt.
Csoda.
Majd mások előtt is… Csoda, Csoda.
A leginkább rejtegetett és szégyellt részeinket felvállalni.
Csoda.
Félelem mellett a bátorságot választani; sérül részeinket könnyeinkkel öntözni.
Csoda.
 
Gyógyítást és gyógyulást hozó egyéni ajándékaim oda vannak elrejtve a legmélyebb fájdalmaim, hallgatásom, szégyenem alá. Hullámokban bomlik ki, akár a virágok amikor nyílnak egy fán, bimbóról bimbóra egymás után.
Nincs olyan, hogy túl sok, túl kevés, túl érzékeny, túl hangos, túl halk… túl ilyen vagy olyan. Mindez feloldódik, amikor megtalálom mi az Én szívem igazsága. Ott minden pont úgy, pont akkor, pont tökéletes, pont én vagyok. Ha szívemben igaz, annak úgy van helye bennem.
S amikor Nekem helyem van Bennem, akkor a másikban megmutatkozó igazságot is bírom látni. Választanom nem kell az övét, de már bírom látni. Értem, és Érzem is… Helye lesz annak is. Elférünk már mindketten, mindahányan a tágasságban. Abban a Térben, ahol mindennek van helye, még akkor is, amikor mi nem értjük, nem bírjuk látni.
 
Ahogy ülök itt az erdőmben, szerelmetes fényességgel süt rám a téli Nap fénye, és a csukott szemeim mögött is látom az erdőt, ami ismét ajándékot adott nekem. A legnagyobb ajándékot és tanítást adta, amit lehet: Megmutatta ÖnMagát. Pont így, pont most, pont nekem. Úgy, ahogy Van.

Zérus

​Az intuitív tetováló napok egyszerre emelkedett és mély megéléseit nehéz szavakkal megfogni, ahogy azokat a képeket, érzéseket is, amik feljönnek bennünk amikor ilyen oknál fogva kapcsolódunk és jeleket követünk.
Ez mindig a két emberről szól, aki jelen van. A hozzám érkező vendég indítja el azzal, hogy bizalommal és nyitottsággal érkezik, én pedig a teret tudom adni ahhoz, hogy ami ki akar bomlani aznap, jönni tudjon.
Az indító beszélgetés során olyan érzéseket, felmerülő gondolatokat vagy élethelyzetet ismerek meg, amit az a lélek hoz magával, aki úgy döntött, hogy szeretne azzal dolgozni, ami éppen benne zajlik. Ez gyakran nem konkrét és tisztán körvonalazható, inkább csak sejthető. Mégis, jellemző, hogy amikor aznap elkezdünk kapcsolódni, egészen más téma jelenik meg a térben, mint az eltervezhető lett volna. Intuitív módon olvasunk kártyát vagy nyitunk könyvet és olvasunk az elénk kerülő jelekből. Szépen kerekedik és kapcsolódik minden, ami elénk kerül, és immár a jelek vezetnek minket. A vendégem mesél, aztán a jelek, néha kérdezek, majd gyakran megjelennek bennem is képek, mondatok, érzések, amik ahhoz az energiához tartoznak, amivel aznap dolgozhatunk. Ezek mindig sugalmazások, amikről mi döntünk, hogy követjük-e őket. Ez egy finomra hangolt együttműködés köztem, a vendégem és a minket is érintő, körülvevő energiák között.

Judit témája a halál, a nehéz érzések, stabilitás és béke hiánya. A lélek bezártsága, a szembenézés nehézsége, még fel nem dolgozott terhek súlya, a nehezen megszólalás, a bezártság.
A kártya amit húzott, a Világ (Tarot), és a hagyományos elemzés helyett mi a képek ránk gyakorolt hatását kibontva beszéltük meg mi az, amit üzen. Ezután ahol a könyv kinyílt, csupán felerősítette azt, amiről addig is beszéltünk. Mintegy hatványozta, transzformálta.
A zérus nem egy számot, hanem a tökéletes formát képviseli, míg az iszlám hit szerint az istenség lényegét jelképezte. Az indiaiak szerint üres tér. Mindenfajta mennyiség hiányát jelző szimbólum. Magként képviseli a lehetőséget, ami a zérust követően történhet, és azt is, ami előtte volt. A minden és a semmi, a lehetőség és az állandóság, a „vanság” egyszerre.
A világ kártyán a női alak is egy nagy, ovális formában, egy zérusban áll, épp átkel rajta, mintha az egy kapu lenne.
Ezek nyomán kezdtem el rajzolni Judit karjára, és hagytam magam vezetni. A zérus mint kapu, mint üres sziget, tükör, beavató tér jelent meg, majd a kígyóra emlékeztető mozgás és forma, aminek szintén nincs eleje és vége, nem kezdődik és nem végződik. Egyszerre mégis mindkettőt megjeleníti. Érinti és kapcsolódik is a zérushoz és akár függetlenül tőle is létezik. Ugyanígy az indák, a kis kacsokkal, kapaszkodókkal, lépcsőfokokkal. Kapcsolódás, távolság, tér, közelség, folytonosság egyszerre.
Végül Aranykapuvá is avanzsált ez az átjáró, újabb jelentéssel ruházva fel a szimbólumot. Az aranyvirágok pedig három stádiumban nyílnak, egy zsenge hajtás, egy bimbós virág és egy kinyílt, hétszirmú, kiteljesedett növény a lélek gyöngymagjával ragyogva…
Ez egy része a történetnek, ami Judité és közben az enyém is, és közben kicsit mindenkié lehet a saját útjának valamely pontján.

…mint egy leszíjazott gepárd a boncasztalon. Minden izom megfeszülve és egyszerre dermedve várja a robbanást. A kipattanást. De ez nem lesz olyan szelíd, mint egy rügy fakadása vagy egy mag megindulása a felszín felé. Inkább egy lávafolyamnak utat adó kitörés. Ez a düh ami felhalmozódott a sejtekben és zsigerekben, belülről már tarthatatlan.
„Miért vágjátok ki a fákat?” – szólal meg ismét egy újabb hangon valaki. Inkább üvölt, kétségbeesetten. De a hang nem jut el a torokig. Minden gyűlik a karokban és hasban, amíg a könnyek lefolynak az arcon és ezerszer meghal közben valami. Valaki? Ezerszer újra. Egy rettegő kisfiú, aki a résnyire nyitott ajtó mögül néz ki félelemtől tágra nyílt szemekkel. Ilyen az a belső férfi, aki nem képes megtartani azt a nőt, aki a macska erejét már rég önmaga ellen fordította. Felmenőim el nem kiáltott hangjai, ki nem adott sikolyai, el nem sírt könnyei, meg nem gyászolt veszteségei, soha hangot nem kapó nemjei. Itt keringenek a testemben olyan erővel, ami egy egész földrésznek elég lenne ragyogni.
„Miért vágjátok ki a fákat?”
 Miért nem nyílhat az a virág zavartalanul? Miért zavar a fénye olyan nagyon? Miért rettegtek attól az erőtől, amit a nyílás jelent? Miért féled a lágyságot? Mi hiányzik, belső kisfiú? Hisz férfi testben vagy már évszázadok óta. Láthatod a szíjakon, hisz te kötötted őket.
„Érzitek-e mit érez a lelketek?”
A leszíjazott macska olyan, mint egy örökbe állított pillanat. Időtlen remegése a csontok és izmok mentén mégsem ér felszínt. Bent ragadt lélegzet, egy elfojtott sóhaj. Mint a születés után kimaradt első lélegzetvétel, úgy sóvároglak te belső szabadság. Mint egy anya soha meg nem kapott ölelését. Az örök jégmezők hideg szeleként rajtam átsüvítő hidegség ez.
Belső Nap, kelj fel!
A lágyság helyén tornádó tombol, mert csak ezt az egy érzést ismerem. A melegség és áramlás helyén az irányított vihar és földrengés. Hol van a lágy eső finomsága, mely megöntözné a Földet, immár nem csak vérrel? Hol van az anya, aki felébred és keblére öleli a megrettent gyermeket? Hol van az apa, aki magához tér és kinyújtja tenyerét, karjába veszi őt, annak anyját és magához öleli őket?
És ekkor újra: „Miért vágjátok ki a fákat?”
Ez a mély harag, a bent rekedt üvöltés, a zsigerekben áramló vér lüktetéséhez képest ezerszeres erejű tomboló energia. Térdre rogyva, a végtelenszer elsírt könnyek után megérkező felismerés: Ez nem is düh! Ez az Élet maga. A felhalmozódott, bezárt és soha el nem indult életerő áramlása. Olyan hatalmas, olyan félelmetes erő. Rettegek, hogy mi történik, ha a szíjakat szétfeszíti és a macska kiereszti a hangját. Mi történik majd akkor? Ki lesz ott, hogy megtartsa? Ki lesz ott, hogy teret adjon neki?
„Talán majd én…”
Mindaz, amit gyengeségnek bélyegeztetek, valójában erő. Erő, amitől rettegtetek, és azóta én is. Ez a rettegés elemészt, de legalább az odatartozás jogán…
egy másik hang: „Jogom van szenvedésem és fájdalmam, elfojtásaim nyomán elsorvadni, ahogy oly sokan előttem a családban.” És azt hittem ez a szeretet... De ez a gyávaság.
Az odatartozás a szabadságban van.
„A Sorshoz tartozom, az Erőhöz tartozom.”
Ehhez a hatalmas, félelmetes, visszafojtott, rettegett erőhöz. Az Élethez.
„Én az Élethez tartozom.”   - és a mellkasom közepén megérzem a lüktetést.
 
A szíjak alatt az elfojtás, az alatta lévő düh, az az alatt lévő gyászban a fájdalom, szomorúság, szégyen, magány, elhagyatottság, kétségbeesés alatt, mindezek alatt egy hatalmas forrása az Életerőnek, amivel talán létemben először tartós barátságot kötök. És a macska felkel az asztalról, a szétszakított szíjak és hatalmas üvöltés közben a belső anya, apa, férfi körben állnak, tartják őt. Előbújik a belső gyermek is, és a macska immár női alakban áll közöttük. Kört alkotnak, és mindenkit átjár az ősi, elfelejtett bizonyosság. Szabadok vagyunk, és összetartozunk.