A megfelelő Megfelelés

Amikor megfelelési kényszerben vagyunk, a bennünk élő, belsővé tett szülőképnek akarunk megfelelni. Valójában nem a párunknak, nem a főnökünknek stb.
Gyerekkorban internalizált elvárásoknak. Így amikor nem fejezzük ki a saját igazságainkat, nem érzünk bele számunkra valójában az adott helyzetben mi lenne igaz és jó, akkor még mindig kicsi gyerekként az egyik vagy mindkét szülőnkhöz/vagy gondozóinkhoz vagyunk hűek, és nem vagyunk igazán jelen az előttünk álló felnőtt számára. Saját magunk számára sem. A belső világunkban még mindig a szülőnkre nézünk és keressük, várjuk az ő tekintetét megérkezni hozzánk. Az elfogadását, jóváhagyását. Odabent ez a Valóság. ​

Annak megengedése, hogy saját magunkat és életünket válasszuk a szülőről való érzelmi leválás gyászával jár. Ahhoz, hogy saját magunkért hozzunk új és építő döntéseket, szükséges bevállalni, hogy egy részünk addig felépített valósága és korábbi biztonság élménye összeomlik.
Ennek a belső élménye a halálhoz hasonló, hisz egy korai identitás készül megsemmisülni.
Azonban ott növekszik és várakozik alatta az az ismeretlen és talán szokatlan verzió, aki sokkal szabadabb, sokkal teljesebb utat tud járni, ha/amikor úgy döntünk teret adunk neki.

Olyan feladatot nem kapunk, amivel nem tudunk szembenézni.

Ami fáj és halállal fenyegető érzet, az egy olyan részünknek az, aki kicsi, gyermeki maradt és még mindig annak a szülőnek a figyelmére vágyik, amit egykor nem kapott meg.
Sok évet és akár egy egész életet le lehet élni “kicsiben tartva magunkat” és várakozva.
Közben pedig nemet mondva arra, ami a lelkünk igaz hívása. Többször ott is van az orrunk előtt, de elmegyünk mellette vagy elutasítjuk, simán nem vesszük észre.
Sok kifogást tudunk felhozni “miért nem vagyunk alkalmasak”.

Van helye a várakozásnak, a félelemnek attól, hogy mi lesz, ha szembenézek végre igazán a bennem élő anyámmal és apámmal. Ha igazán őszinte vagyok, én mindig arra jutok, hogy a legtöbb problémám aligha szólt más(ok)ról.
Anya és apa.
Azonban ahogy a történetekben és mesékben is mindig: a hősnek ahhoz, hogy a saját útját és sorsát járja, le kell számolnia azokkal az identitásokkal, amik a szüleihez tartoznak (vagy talán hozzájuk sem), de ő cipeli magával.
Ehhez mindig kapunk segítőket és kihívásokat is magunk mellé.
És soha nem jön szembe olyan feladat, amire ne állnánk készen - akkor is, ha úgy tűnik; vagy annyira nehéz, fájdalmas menni vele.

“Leszámolni” annyit tesz: ránézek és elgyászolom amit nem kaptam meg, ami hiányzik; amit kaptam és fájt és fáj azóta is valakinek bennem.
Hagyom, hogy átmossanak a könnyeim amiket azért hullatok, hogy lemossák a magamra aggatott képeket, vetítéseket, megfeleléseket. Ordítok, hogy a hamisság helyett igaz hangom szólaljon meg végre.
Toporzékolok és haragszom végre a szüleimre, majd átérzem a szégyent, bűntudatot, hogy ezt érzem. Meglátom, hogy annak érdekèben, hogy másokra ne kelljen: inkább magamra haragudtam. S ezért szépen lassan elkezdtem magam megutálni.
Hisz a régi “lexikonban” ez van: hogyan is szerethetnék valakit, akit ennyire utálok?
Az újban, amit én írok, már ez szerepel: nem tudok igazán szeretni senkit, amíg nem engedhetem meg azt sem, hogy haragudjak rá, vagy nemet mondjak neki, ha azzal maradok hű saját magamhoz.

A felismerések fájdalma éberrè tesz és tisztábbá. Megerősödik a gerincem, kitisztul a látásom, és hallom újra a szívverésem.
Lassan felébredek egy új valóságra, ami valahol mélyen mindig is a sajátom volt. Kiderül, hogy az új, valójában régi, mondhatni mindig is létezett bennem.

Csupán elhagytam, hogy oda tartozhassak hozzájuk.
Hosszú idő megérezni, megengedni belül, hogy tudjam: akkor is oda tartozom, ha nem értek egyet. Ha máshogy csinálom, mint ők. Ha máshogy érzek, látok és gondolom. Akkor is, ha nekik fájni fog a döntésem. Akkor is, ha az én saját igazságom nehezet hoz fel bennük vagy bennem. Ez Rendben van.
Utat találni egymáshoz pedig mindezzel Együtt: lehetséges.
Szabad választás és döntés.
Itt kezdődik a valóban szabad döntés.

Felismerem, hogy ezt talán napról napra újra és újra meg kell hozni.
Észreveszem, hogy ez a fajta létezés sokkal élőbb, kiszámíthatatlanabb és odaadást, éberségét kér tőlem. Figyelmet, bátorságot és állandó kapcsolódást saját magammal.
Megérint és ámulatba ejt ez a Nagyság, és ebben a térben érzem meg először azt a bizalmat és békét, amire vágytam.

Itt felismerem, hogy a szüleim sem akarnák máshogy. Valójában nem ők várják tőlem, hogy ilyen vagy olyan legyek. Lehet, hogy egyszer így volt, vagy ezt hittem el. Most már azonban ez nem számít.
És lassan észreveszem, hogy önálló vagyok, szabad vagyok - a lényem mindig is az volt. Én hoztam a döntéseket. Megbocsátom magamnak, hogy milyen okoknál fogva.
Félelemből? ~ Átölelem magam benne.
Magányból? ~ Felismerem, hogy már itt vagyok velem.
Sokszor elhibáztam. Nemhogy nem vagyok tökéletes, hanem egyenesen iszonyúan esendő és sebezhető. Tökéletlen ~ Észreveszem, hogy pont ez a szerethető is bennem.
Fogok- e hibázni ezután is? ~ Biztosan.
Tudok-e nagyobb teret adni a bizonytalanságnak, a lehetőségnek a bukásra, törésre, sérülésre és ezzel együtt az életre, örömre, mélységre és valódiságra? ~ Igen.

Engedem. Tanulok. Egyre nagyobb a hely bennem és körülöttem.
Egyre jobban megérkezhet a saját életem, hisz már tanulom fogadni.

A többit és hogy “mi lesz?” pedig: nem tudom.

Azt olvastam egyszer, hogy amíg tudod mi vár rád, addig nem igazán a saját utadon vagy. Illetve legalábbis nagy kontrollban.

Követni a szíved és igazságait napról napra hatalmas kalandnak tűnik. Amiben ott van az a “legtöbb”, az : ez így Pont Elég. •

Ví •

2026. február 21.