Camino ~ A lépések önmagamért

Az El Camino vagy Szent-Jakab zarándokút egy ősrégi út, mely még a Tejút szimbóluma is volt korábban. Milliónyi ember végigment már valamelyik szakaszán a néhány közül, amely több országot érint.
Azt, hogy melyiket választod teljesen egyéni ízlés dolga és ennek az írásnak nem célja bármelyiket is bemutatni vagy megkeresni és kiemelni sajátos jellemzőiket. Sokkal inkább azért születik, mert a több ezer lépés közben a Tejút megtöltötte a kulacsomat és az túlcsordul. Örömkönnyek és a gyász, elengedés könnyei közé a derű, az önfeledtség, a szabadság, a játékosság, önbizalom, tartás, a határok megismerése vagy épp felállítása, a kapacitás elfogadása vegyülnek.

Zarándokolni azt jelenti: úton vagyok önmagam felé. Fogadom ami jön, tervezek, de ha arra van szükség, könnyedén új útvonalat keresek, netán a célomon is változtatok. Követem a jeleket az út mentén, majd néha szándékosan letérek róla. Olykor azért, hogy aztán örömmel üdvözöljem újra a visszatérésemet. A Jelek felcserélhetők, az irány megváltoztatható. Mehetek kacskaringósan, egyenesen, visszafelé. Időzhetek többet egy-egy csakis általam szépnek vagy szükségszerűnek érzett megállónál és könnyedén tovalibbenhetek onnan, ahol akkor és ott úgy érzem: nincs dolgom.

Kihívások a testtel való együttműködésben, a szűkebb környezetemre való ráhangolódásban. A belső hang és saját ritmus megtalálásában. A bizalom és önátadás gyakorlásában.

Egy zarándoklaton mindig éppen az a biztos, ami éppen Van. Például, ahogy teszem egyik lábamat a másik mellé vagy elé. Néha mögé és akkor nevetek is egyet hozzá. Vagy éppen az a biztos: amikor megállok, akkor éppen ’meg vagyok állva’. Nézem a felhőt, keresem a sárga nyilat vagy a kagyló szimbólumot. Iszok a kulacsomból. Kapok helyet a zarándokszálláson. Van egy ágyam aznap estére. Juhú! Lezuhanyzom, és a meleg víz lemossa az aznapi izzadtságot és minden sajgó lábfájdalmat.
És újra csak ülök. „Megjártam a mait is”. Ennyi biztos. A tegnapra már alig emlékszem, korábbi szállások településének nevét ne kérdezd. A holnapi meg még a jövő zenéje.
És én most, a világnak egy piciny pontján egy hátizsákkal és egy pár cipővel épp a pizsamámban a zarándokok között ülök és vagyok. Lélegzem. Létezem.
​

Az életem nagy tanulságai, régi emlékek vagy a jövő terveinek felbukkanása közben egy dolog mindig erősebb. Az pedig a tény, hogy egyszerre csak egy lépést tudok tenni, arra viszont szinte minden időjárási viszontagság, bármely napszak és évszak közben, legyen szinte bármilyen izomfájdalmam, a legtöbb esetben: képes vagyok. Sokkal többször és sokkal tovább képes vagyok rá, mint esetleg gondolom.

És a kilométerek gyűlnek, bár én nem számolom. Az út végén pedig egy teljesen más dimenzióban érezve a mennyiséget és minőséget komoly agymunka beleképzelni magam a 40 km-be, ami otthon autóval mondjuk csak 40 perc. Már pár nap, de egy hét gyaloglás után beleérezni, hogy az mennyi is, valahogy ahhoz hasonló, mint amikor a kisgyerek számára a nyári szünet az örökkévalóság. Szóval 40 kilométer… hú, az kb. két napi járás. Nem megfeszített, inkább kényelmes tempóban, szépen beosztva arra a napra az adagokat. Rengeteg lépés, megannyi bokor, fűszál vagy épp az óceán hullámainak hangja. Megannyi lélegzetvétel és kb. 5-6 étkezés, 5-6 liter víz és talán néhány dal, amit út közben eléneklek. A legtöbbnek természetesen én írom a szövegét. Ráadásul út közben… Ez ám a szabadság! Tehát 40 km az inkább egy mennyiség és tartalom.

Ezen az úton, bár az összkilométereket tudom, hisz a telefon alkalmazása és a zarándok iroda egyik alkalmazottja is elárulta, nem a célbaérés, nem a megtett kilométerek adták a legtöbbet. Hanem az a gazdagság, az az élmény mennyiség és minőség, amit minden egyes lépéssel kívül és belül is bejártam.

Még a Nap előtt kelni, útközben üdvözölni ahogy megérkezik az égen, majd tanúja lenni ahogy vele együtt átváltozik a táj: áldás. A hajnali sötét csendességből a hangok és fények irányába gyalogolni: misztikus kaland. A délelőtti esőben fázni, az eukaliptusz erdő nedves-illatos levegőjét mélyen a tüdőbe szívni, vagy az óceán felől érkező ködbe belemerülni: sejtekbe hatoló élmény. Hálát érezni, hogy a cipőm nem ázott be, a körmöm nem esett le, a sebem nem gyulladt be, és a kedvem töretlen, a lelkem pedig issza a zarándok mindennapok fentjeit és lentjeit: kegyelem.

Az én első zarándoklataim kicsi koromban kezdődtek, észrevétlenül. 12 éves koromban a keresztapám elvitt egy több napos biciklitúrára egy hátizsáknyi cuccal, sátorral és aztán még húsz évig minden évben jártuk a világot két keréken. Valahogy ’úgymaradtunk’. Folyók vagy patakok mentén, követve az áramlásukat, az irányukat vagy épp megkeresve a forrást. Bennem ez mindig egy kaland, egy belső zarándoklat volt, ahol csendben lehettem, ahol még jobban befelé figyelhettem, ahol elvonulhattam a megszokott hétköznapok üteméből egy egészen másfajta ritmust megízlelve. Gyerekként és fiatalként főleg úgy éreztem, hogy nem a teljesítmény, nem a kilométerek, hanem az a jelenlét tett gazdagabbá, amire ott találtam rá. Persze egész más valaki által vezetve, főleg egy felnőtt irányítása alatt járni egy kalandot. Amikor többen voltunk, sokunk lénye összeadódott. Nehezebb az alkalmazkodás. Több a zaj. Amikor nem egyedül mész, elkerülhetetlen, hogy kompromisszumokra és alkalmazkodásra van szükség kisebb vagy nagyobb mértékben.

A magam részéről azt gondolom, hogy amíg egyedül nem mentél, és nem érezted meg a saját ritmusodat, igényeidet, erősségedet és gyengeségeidet, addig nem tudsz igazán őszintén társsá szegődni senki mellé. Ez az én tapasztalatom, amit a mostani utam alátámasztott.
Nekem fel kellett nőnöm ehhez és ebben a zarándoklatban ahhoz, hogy érezzem a saját erőmet, a saját képességeimet anélkül, hogy ott lenne a másik ember, mint bármilyen minőségű biztonság.

S itt rögtön máris megemlíteném azt, amit a legjobban szeretek az Életben: hogy ez is egy ellentmondás. Egy gyönyörű paradoxon. Merthogy egyáltalán nem voltam egyedül.
És itt most nem a zarándoktársakra gondolok, akikkel rövidebb vagy hosszabb időre kereszteztük egymás napját vagy kísértük egymást az úton. Hanem arra, hogy minden korábbi biciklis túra, minden korábbi kapcsolódás, minden valaha volt párkapcsolat, barátság, még az egyetemi éveket is beleértve, a tanároktól kezdve a szülőkig: minden szereplő ott gyalogolt velem. Bennem.
És ez a leggyönyörűbb része annak, hogy egyedül mész. Amikor egyedül mész, akkor vagy a legkevésbé egyedül.

Mielőtt elindultam, beszélgettem az Őseimmel. Azokkal a felmenőkkel, akiket személyesen egy létben sosem ismertem, de akikkel az elmúlt három évben egyre többet foglalkoztam és akikkel igyekszem egyre magabiztosabban kapcsolódni. A fákkal, a növényekkel, felhőkkel és állatokkal való diskurzusaim megszokottak voltak, de az emberi tényezővel akadtak nehézségeim – hogy így mondjam. A Szent- Jakab zarándoklathoz hasonlóan, az én életemben is többféle út vezetett egyetlen irányba, és követve a jeleket, ma már könnyebben és nagyobb elfogadással, nyitottabb szívvel fordulok Ősi Szellemek, régen létezett, de ma is Élő felmenők felé. A kapocs megvan közöttünk, itt élnek és visszhangoznak bennem is, csak „be kellett fogni az adást”.
Az út előtt meséltem nekik a szándékomról, támogatásukat kérve. Út közben Velük és értük is mentem. Az út végeztével pedig szintén megköszöntem a segítséget és felajánlással, ajándékkal fejeztem ki a hálámat.

Ahogy egyik lábamat tettem a másik után, hamar megjelent bennem a felismerés: milyen kevésszer voltam hálás értük és használtam őket méltó módon, rendeltetésszerűen. A lábak képesek elvinni egyik helyről a másikra. A lábak képesek megtartani az egész testet. A lábaimmal tudok szaladni, ha veszélyt érzek vagy energiát szeretnék levezetni. A lábaimmal táncolhatok, dobbanthatok. Képesek magasra emelni, átugrani a pocsolyákat és a nehézségeket. A lábaimmal és lábaimon tudok megállni. Egy helyzetben, vagy amikor elfáradtam gyaloglás közben.
Én, aki itt zarándokolok, néha gyalogolok, néha bandukolok. Aztán vánszorgok vagy menetelek, esetleg bicegek vagy vonszolom magam. Máskor lendületesen haladok, baktatok és kaptatok az emelkedőn és megiramodom a lejtőn. Belefúrom a talpam a homokba, a földbe. Én, a lábaimmal éppen belegyökerezek a Földbe.
A bal lábammal a családrendszerem női ágának, a jobb lábammal a férfi ágának részéhez kapcsolódom. A gyökereim belefúródnak a földbe, mélyre kúsznak a tudattalanomba, majd annál is lejjebb az őseim életeihez. Évmilliók maradványai, ásványok, ősi mesék és bölcsességek, történetek között haladnak egyre lejjebb és lejjebb. Egészen a Föld magjáig, a középpontig. Az már olyan mélyen van, hogy az már az Ég. Körbeértem, elértem a tetejét is.

Vajon hány ősömnek húzták ki a lába alól a talajt? Hány ősömnek nem adatott meg, hogy megtalálják azt? Hányan nem tanultak meg járni, haladni és a saját lábukon megállni? Hányan voltak, akik nem két lábbal álltak a földön? Hány ősöm nem tudott ráérezni a saját ritmusára, saját tempójára? Hányan voltak, akik meg sem próbálhatták? Hányan voltak, akik nem tudtak időben elfutni vagy csak simán odébb menni egy olyan helyről vagy helyzetből, ahol szenvedtek? Hányan nem tudtak mozdulni a tehetetlenségtől, a lefagyottságtól vagy ragadtak bántalmazó kapcsolatban, helyzetekben? És hányan voltak, akik túl korán, túl könnyen léptek le és menekültek el a felelősségvállalás elől? Hányan nem tudták meglépni azt az egy-egy lépést, ami az álmaik valóra váltásához kellett volna? Mennyi-mennyi lépés, ami nem időben, nem jó ütemben vagy ritmusban vagy egyáltalán nem lett megtéve. És mindegyikük itt él tovább bennem.

Ahogy a napok alatt gyaloglás közben a saját, belső ritmusomra hangolódtam, megtaláltam valamit, ami annyira értékes, és mégis, nagyon mostohán bánunk vele. Megtaláltam a jogot, képességet arra, hogy én szabályozzam, ha kell kövessem, gyorsítsam vagy lassítsam a lépteimet. Hogy eldöntsem, hogy irányítom őket valahova, valamiért. A szándékom, a vágyam és célom azáltal válik valósággá, hogy megteszem azokat az apró lépéseket, amiket tudok. Egyszerre csak egyet. Majd nem tévesztve szem elől, de teret adva mindannak, ami oda tartva szembejöhet: haladok. A saját ritmusomban, amit tisztelek. Néha együtt megyek másokkal, olykor húznak előre. Máskor én hagyom magam lelassulni. Amíg nem felejtem el hova tartok, addig ez mind Rendben van. Együtt haladok az Életemmel, hagyom, hogy vezetve legyek a jelek és nagyobb erő által, amik a legtöbbször halkan suttognak itt bennem. Vajon melyik ősöm szól a szivárványon keresztül? Melyikük üzen az esővel, hogy most ideje megállni? Melyikük miatt sírok épp azt ünnepelve, hogy van lehetőségem mindezt megtenni? Melyikük miatt érzek büszkeséget, hogy bár végig egyedül haladok az úton, sosem vagyok magányos? És melyikük mondja azt, hogy ha mégis így van, az is Rendben van? Melyikük álma lehetett eljutni az óceánhoz, szaladni a sirályokkal és úgy inni a teát a nap végén, mintha a legfinomabb mennyei nedűt szürcsölném? Melyikük vigyázott rám, hogy ne lépjek autó elé, amikor hipnotizáltak a hullámok vagy melyikük álma lehetett ez a zarándoklat? Melyikük kívánta, hogy bárcsak világgá mehetne egyszer és melyikük örült annak, amikor egy szerette hazatért egy nagy útról?

Ahogy járom az utat tudom és érzem, hogy mind itt vannak bennem, itt vannak velem és körülöttem, és hogy végtelenül áldott vagyok. Legyen ez az én álmom vagy az övék, a lényeg, hogy éppen történik. Valósággá történik valami fontos, és a családrendszer egy tagja nem egyedül és magányosan rója az utat, hanem minden valaha élt vagy ezután leszülető hozzátartozójával. És mindenkivel, akinek szüksége van egy elkezdett lépésre, vagy egy út befejezésére.
​
Ez a kettő végülis valahol ugyanaz. A befejezés összeér egy új út kezdetével. Ahogy feljebb írtam: amikor a gyökereim leérnek a Föld mélyére, ott Égbe fordulok. Ez már a Teljesség. 

---