Biztonságról és halálról

Vannak dolgok, amiket eltemetünk, bár nem kellene. S melyeket nem hagyunk békében nyugodni. Újra és újra kihantoljuk őket.

Rejtsd el az emberek elől a halál rítusait, szentségét, takard el misztériumát és elfelejtenek élni.​
A saját szívedet először a saját életednek odaadni.
Addig senkivel nem érzed magad eléggé biztonságban, amíg saját magadévá nem engedted válni a szíved egészét.
Egy férfi sem lesz elég jó, elég biztonságos. Egy társ sem. A férfinak sem lesz elég jó az a nő, aki épp mellette van. Nem tudunk egymásnak elég jók lenni, amíg a saját szívünktől is ennyire félünk. Amíg ennyire nem jó otthon lenni magunkban.

Odaadni magad az egyetlen helynek, ahol mindenki és minden állandó biztonságban van. A szíved terének. Minden befér oda, anélkül, hogy bántana.
Csak az nem tud bántani, ami és aki ott van bent. Igazán.

Mindig csak az fáj, ami kívül van. Karcol és harcol a bejutásért. Semmi mást nem akar, csak hogy nyisd ki az ajtót, hogy ott bent megnyugodhasson. Nem számít, hogy a zokogástól kifáradva, a fájdalomtól összeomolva vagy a haragtól tombolva. Ha a szív terébe engeded, meg fog nyugodni és át fog alakulni.
Át fog alakulni.
Át fog alakulni.
Megmutatja másik arcát.
Az pont ugyanolyan, mint a tiéd.


Add oda magad a szívednek. Add oda a szívedet az Életednek, a létezésednek, annak minden érzésével, élményével, kihívásával. Ez csak a Te életed. A Mindenséggel együtt.
Találj és ápolj biztonságot magaddal érzésről érzésre. Döntésről döntésre. Minden, ami eddig az utadon Veled történt, Te vagy. Ilyen vagy olyan formában. Megtörténtél magaddal mások személyében. Próbáltál bejutni a szívbe.

Ehhez néha faltörő kosnak vagy kíméletlen ellenségnek álcázott mentorok segítettek hozzá. Asszisztáltak önmagaddá válni.
Semminek nincs más szándéka, mint közelebb segíteni minket magunkhoz.
Amikor ezt megérted és beengeded, talán kisebb törések is elegendőek már a formálódáshoz. Amikor pedig mégsem: a nagyobb repedés csak nagyobb helyet csinál.

Az igazságosság nem abban rejlik, hogy a létezés fáj-e vagy nem fáj és hogy mennyire.
Az Igaziság azonban abban rejlik, hogy mennyire engeded magad érezni. Mennyire engeded magad Élni és meghalni egyszerre. Ciklusaidban, akár évszakról évszakra, napról napra.
Nem a létezés fárasztó, nem a munkád, nem a kapcsolataid.
Hanem ellenállni annak, hogy érezd a hatását.
Ellenállni annak, hogy beengedd a szívedbe mindazt, ami történik veled. Mindenkit, aki történik veled.


Milyen érzés páncél falak előtt állva könyörögni a bejutásért?
Milyen érzés torkod szakadtából kiabálni vagy épp tehetetlenül, torkodat szorítva némán zokogni és összetörni?...
Biztosan próbáltál már így elérni valakihez.
Talán még egész kicsi voltál.
Üvöltöttél Anyának vagy Apának, hogy engedjen be végre a szívébe megnyugodni.

A valódi szívtérben MINDIG nyugalom van. Elfogadás, békesség, megengedés és a szabadság tudatállapota, a mindenség Egysége. Ott minden egyértelmű. Ott csak a MI létezik. Én és Te, együtt.
Minden Rendben Van. Minden a Mostban van és egyszerre az időtlenségben. A végtelenségben.
Oda vágyunk vissza újra és újra.
Újra és újra.


Mondják, hogy vannak ajtók, amiket csak belülről lehet kinyitni.
Én azt gondolom, hogy vannak ajtók, amik egyáltalán nem léteznek. Hatalmas kapuk és boltívek vannak a helyén és szabad az átjárás.
Ez nem azt jelenti, hogy nem fáj vagy horzsol néha átmenni, hanem azt, hogy van mozgás és áramlás.
Zajlik az Élet.

A falak a kapuktól messzebb emelődnek. Várfalak és tüskés barikádok. Elválasztanak ösvényt ösvénytől. Utat úttól, patakot a folyótól, folyót a tengertől. Óceánt a partoktól. Kettéválasztják az eget a földtől, az alsót a felsőtől. A jobbot a baltól. A férfit a nőtől. A hangot a dallamtól, az egyént a családrendszerétől, az eseményt a kontextustól, a hatást attól, ami kiváltotta.

Elválasztja a tettest az áldozattól, az egyszerűt a bonyolulttól, a mélységet a magasságtól, a felszínt az alatta lévő rétegektől, az úton levést a megérkezéstől, a nappalt az éjszakától, az életet a haláltól.
Az elválasztottságban nincs növekedés, nincs teljesség, nincs értelem, nincs igazság. Az elválasztottságban időlegesség van. Ideiglenesség és megszakadás. Kettétörés és hasadás. Állandó szétszakítottság.
Összekeverjük a halált a megrekedettséggel. Az áramlás hiányával. A tagadással. Az elutasítással. A felelősség hárításával. A bujkálással, a hamissággal. Az őszintétlenséggel.

A valódi halál az áramlás része. A halálban újjászületsz valami mássá. Minden reggel amikor felkelsz, már nem ez vagy, aki előző nap elaludt. Valami meghalt benned. Átalakult.
Minden megoldott konfliktussal, kimondott igazsággal, minden kifejezett érzelemmel, felvállalt mélységgel megváltozik benned valami. Vagy valaki.
Minden elmondott történettel, minden elengedett baráttal, minden elgyászolt szerelemmel, minden eltemetett szerettünkkel megváltozik bennünk valami. Valaki.
Amikor hagyjuk. A halállal teljesíti be rendeltetését.
A halállal lesz teljes a küldetése, a tanítás. Amikor nem engedsz el valamit, pedig már rég menni van ideje: nem őt tartod életben, hanem megpróbálod lefagyasztani, kalitkába zárni és önmagadat száműzöd a falak mögé az elválasztottságba, a megrekedettségbe.
Abban a térben egyre kevesebb a lehetőség, egyre kevesebb a levegő és a tér.
És egyre inkább egyedül vagy.

Azt hiszed a másik emlékét őrzöd meg, ám közben csak elzárod saját magadat az Áramlástól. Egy mementová válsz, egy szoborrá, aki látszólag él, azonban valójában alig létezik.

Minden alkalommal, amikor halott szeretteinkkel kapcsolódunk, mindenkinek egyetlen legfőbb üzenete van: Menj és Te élj!

Azzal nyer értelmet, azzal adódik többre minden veszteség, azzal tiszteled meg az addig bejárt utat és a másikat, ha Te tovább mész. Elfogadod a fájdalom ajándékát és talán lassan, de tovább mész.

Nem könnyű elfogadni egy-egy ilyen ajándékot. Nagy bátorság szükséges hozzá. Elfogadni.
Megengedni, hogy az lehessen, ami Van.
Hisz mindez már megtörtént. Mindaz amit félsz elveszíteni, már amúgy sincs veled. Ami Veled maradt, az a hiány.
Az űr. A fájdalom.

Érezd.
Érezd.
Érezd!

Élő bizonyítéka annak, hogy élsz, hogy a szeretet Van. Él benned.

A fájdalom teret csinál. Medret váj.
A könnyek megtöltik, táplálják a talajt.
Emlékeztetnek az Élet Víz természetére.
Áradni akar. Folyni, áramolni. Viharrá, esővé válni vagy épp párává hétköznapjaid ablakain.
Csónakod alatt.
Sejtjeid között.
Érzed?
Mindig. Mozog.


Ezek a könnyek segítenek alkalmazkodni; segítenek táplálni, lemosni és éltetni aminek Ideje van.
Aki elment, hadd menjen. Aki itt van, hadd maradjon.
Te mivel töltöd meg az Űrt? Mivé formálod ezután?


Mindenki biztonságban van a Szívedben.


Itt az ideje befelé indulnod neked is.
Csak Rád vársz.


Mindvégig csak magadra vártál.
Most már itt vagy.


Most, most, most
és ezáltal mindörökké.

​.
Ví, 2025. október

---