Elkerülésről, Dühről és ami alatta van

Számtalanszor éreztem, hogy el akarok menekülni. Szabadságra vágytam. Helyzetekből, kapcsolatokból. Sok idő kellett, hogy belássam, hogy igazán meg sem érkeztem sehova, máris szaladni akartam, jó messzire. El tőlük, s most már tudom és érzem is: el magamtól. Az nem valódi szabadság. Csak az illúziójának kergetése.

Kiderült, hogy a legtöbb alkalommal csak dühös voltam. Bennem a legtiltottabb érzelem nem a fájdalom vagy a szomorúság, hanem a harag érzése. És minden alkalommal, amikor egy hozzám közel álló személy hatására elkezdett megérintődni, azt a jelzést adtam magamnak tudattalanul, hogy itt a vég. A kapcsolaté, a békéé és visszafordíthatatlanul elromlik minden. Kétségbeesés, tehetetlenség. Aztán inkább a kilépés, elkerülés.
Egyetlen érzelem elől futni, saját magam és a múltam elől futni, s emiatt feláldozni sok más lehetőséget a kapcsolódásra, az élet kibontakozására vagy akár csak önmagam mélyebb megismerésére a legnagyobb tanítás, amit eddigi életem során tapasztaltam.
Amikor elkezdtem tudni közelebb engedni magam a dühömhöz, az a testembe való mélyebb megérkezést is jelentette. Az erőmhöz való kapcsolódást. A befejezetlen gyászfolyamatok tovább engedését. A békém kulcsának megtalálását.

A haragunkhoz való kapcsolódás nélkül nem lehetséges befejezni a közeledést és visszakapcsolódást ahhoz, akit szeretünk, aki fontos nekünk. Legyen az élő vagy holt. Beleértve saját magunkat is.

Azt, ami megsérült vagy megakadt egy határátlépéssel, szétkapcsolódással, vagy a halállal, mélyen vágyjuk korrigálni. Ez a természetes.
Amikor gyerekként szükségszerűen megsérülnek a határaink és dühvel fejeznénk ki az energiát ami megmozdul bennünk, de elutasításra kerül az érzelem kifejezése (például mert nem szép, vagy kényelmetlenül szembesíti a másik embert is önmagával, s a helyzet odafordulásra és együttműködésre hív), akkor a lényünket érezzük elutasítva. Ekkor önmagunkat is megítéljük, elkezdünk legbelül elzárkózni olyan részeinktől, akik például képesek kifejezni, ha valami nem jó nekik vagy máshogy szeretnék csinálni. Tehát az önazonos énképviselettől.
Kialakulnak a maszkok és néhány év és évtized múlva eszeveszett módon keresünk valamit, már magunk sem tudjuk mit. „Magunkat” keresgéljük. Halványan emlékszünk, hogy ez nem a teljes kép, létezik nagyobb szabadság, szűk ez a keresztmetszet amiben történik az életünk. És ez igaz. Felszabadításra az a részünk vagy azok a részeink várnak, akiket gyerekként el kellett utasítanunk az odatartozás jogán a családunkhoz.

Mindnyájunkkal megtörténik valamilyen mértékben. Van ahol a szomorúság, a fájdalom, van ahol a harag, van ahol többféle érzelem tabu. Ahol pedig ezeknek nincs helye, ott a valódi örömnek és felszabadultságnak sincs. Egy idő után az élet valódi áramlása akad meg. Több vagy minimum egy ponton a múltban ragadunk. Látszólag talán nem, de a lélek azóta próbálja megoldani azt, amit akkor nem tudott. Azt, hogy visszataláljon ahhoz a személyhez, akire eredendően dühös volt. Anya, Apa és a többiek…

Visszatalálni csak akkor tudunk, ha előbb érezhetjük a haragot, amit kiváltott a távolodás vagy határátlépés, veszteség. Aztán a fájdalmat, ami a legtöbbször alatta van. A megbántottságot, csalódottságot. Fontos, hogy meghalljuk alatta a saját igazságunkat, szükségletünket.
Ezt kifejezve, és a másik fél által elfogadva a kapcsolat nem megszakad. Megerősödik. Mélyül. Élővé válik. Ez kölcsönösségre, fejlődésre, nyitásra hív. Mindkét felet tanítja az, ami így megjelenik a kapcsolati térben és fontos. Már nem élő szeretteink felé ugyanolyan fontos kifejezni ezeket a mélységeket akár egyénileg akár szakértő kísérés segítségével. 

Minden alkalommal, amikor a szüleink elutasítottak, nem hallgattak meg, nem tudtak kapcsolódni a fájdalmunkban, dühünkben és akár örömünkben is, (kicsit vagy nagyon) megszakadt a kapcsolat, az áramlás, és a közelségből távolság épült.
Amikor kifejezhetem ami bennem van, megmutathatom magam és abból közös megoldás vagy csak simán elfogadás születik, egy értő meghallgatás és figyelembe vétel akkor is, ha nincs egyetértés, ott tud helyet kapni a béke, a megbocsátás, a fejlődés. Egy a korábbitól eltérő szinten folytatódhat a kapcsolódás. Vagy csak visszatérhet minden a nyugalmi állapotba. A rendbe.

Vannak részeink, amik legbelül gyerekkorunk óta ezeket a megszakadt közeledéseket és visszakapcsolódásokat akarják „befejezni”. Egymáson, jelenbeli kapcsolatainkon keresztül is gyógyítani akarjuk magunkat. És ez is rendben van, része a társas kapcsolódásnak. Segítünk egymás nyomógombjait megérinteni, hogy az egyén odafordulhasson végre saját magához. Egy kicsit jobban, egy kicsit máshogy. Ez nem csak a múltbeli, hanem a jelenbeli kapcsolatot is olyan irányba tudja terelni, ami minden résztvevőt tanít és akár emel. A megosztott tapasztalatok pedig mélyebb intimitást eredményezhetnek.
A mélyebb intimitásban ott van a nagyobb tér, a biztonság, a szabadság, és a megőrzött kapcsolat is, amire a lelkünk mélyén mind vágyunk. Ez igazán emberi.
Ehhez a fajta szemlélethez és gyakorlathoz felnőni hatalmas út számomra.
Az egész testemet érintő mély munka elég biztonságot és jelenlétet tanulni teremteni magamnak, hogy jöhessen a düh, a szégyen, a bűntudat és én ne gondoljam azt, hogy ezekbe belehalok vagy elnyel a Föld.
 
Harmincas éveim közepén tanulom és tapasztalom magamon, hogy az elnyomott érzelmek okozzák a függőségeket. Mindent megteszünk azért, bármit kiszervezünk, elhazudunk, hogy ne kelljen érintkezni velük. Minden mélyben elfojtott érzelem onnan egészen lentről, tudattalanul mozgatja a szálakat.
A düh és harag ugyanolyan egészséges és fontos érzelem, mint az öröm. Be tudod ezt fogadni?
Nem az agresszióra vagy a dühvel való bántó viselkedésre gondolok. Az energia ami düh mögött van, tiszta életerő, amit lehet sokféleképp „használni”. A kifejezése tanulható és ez nem csak életeket ment vagy betegségektől véd meg, de emberi kapcsolatainknak is csak vele együtt van esélye tartósnak, önazonosnak és felszabadultnak lenni.
 
Dolgozni az elsődleges gondozóink és szüleinkkel való kapcsolattal az egészségünk része. A gyermekkorban elfojtott dühvel és fájdalommal való szembenézés pedig elkerülhetetlen a belső béke, stabilitás, erő és magabiztosság megtalálásához. A gyász folyamata a felszabaduló érzelmek sokaságával szabadítja fel a testet, az elmét és a lelket a tudattalan kötésektől is, amik hűségesen szüleinkhez láncolnak minket (a feléjük ki nem fejezett érzelmek és történetek által).
 
A dühünkhöz és fájdalmunkhoz mérhetetlen szégyen és bűntudat társulhat, amik miatt még nehezebb megközelíteni ezeket a rétegeket. A szégyen olyan identitást alakít ki, ami az értéktelenség és a nem vagyok elég (jó) sémáit ismételteti velünk. Az ismétlésben igazolva érezzük magunkat és feljogosítva is a további önszabotázsra, önbántásra. Ezekből fakad aztán felnőttkorban a felelősség hárítása, mások hibáztatása, és az, hogy mindenhol keressük a megoldandó feladatot, épp csak azt nem bírjuk észrevenni, hogy a „hiba az ön készülékében van”.
Nem akarunk már „hibásak” lenni. Elég volt. S ezért nem nézünk rá. Pedig ha látnánk, abbahagyhatnánk végre.
Rajtunk múlik.
Nem könnyű út.
 
Ám egy idő után könnyebbnek érződik, mint újra lemondani kapcsolatokról, lehetőségekről, arról a jövőről, amit magunknak álmodunk, amikor van hozzá bátorságunk.
Annak érdekében, hogy ne érezzük a szégyent, az ezer éves bűntudatot az önelhagyásaink miatt, elkerüljük a szeretet kibontakozásának lehetőségeit.
A szeretet tér nagy fenyegetést jelent ezekre az identitásokra, mert a közeledése könnyen lerántja a leplet mindarról, amit odabent rejtegetünk, s még csak nem is tudunk róla. Felháborító, könyörtelen. Mit akar engem ő szeretni? Egyáltalán ez szeretet? Olyan veszélyesnek érződik. Mennyire gyanús ahogy közeledik! Hogy képzeli, hogy nem fordul el tőlem, amikor könnyebb abban az áldozati szerepben maradnom, hogy „olyan szörnyű vagyok, nem érdemlem meg a jót, a közelséget, a szeretetet.”
És bár ez olykor megmosolyogtatóan is hat és bájosan gyermekinek, ezek mögött hatalmas fájdalom, rengeteg harag, ítélkezés, szégyen és önbántás van. Néha akkora csomagban, hogy az elviselhetetlennek tűnik.

 
Ha tudnánk, hogy az érzéseink nem mi vagyunk és nem azok határoznak meg minket, talán könnyebben engednénk őket áramolni akként, amik valójában: energia. Feszültség, töltés, életerő, mozgató erő. Hatalmas energiaforrások.
Képzeld el mekkora energia lent tartani azt a dühöt, amiről azt feltételezed, hogy olyan hatalmas, hogy ha megengednéd, mindent el tudna pusztítani maga körül. Amellett, hogy ez a félelem hangja – ugyanazé a félelemé, ami elfojtásra és elkerülésre késztet - a tapasztalat azt mutatja, hogy az a düh, amit pusztítónak ítélünk, gyakran egészen fogyasztható mértékben képes csak feljönni és megmutatkozni. Adagokban, mintha ő maga és valami nagyobb erő is segítene abban, hogy elbírható legyen. Ez persze csak a vele való tudatos kapcsolódásra igaz.

Sem az érzelmeinkkel, sem a tetteinkkel nem vagyunk azonosak. Nem a másik ember miatt érzek ezt vagy azt, hanem én érzek valamit, az ő tettei, viselkedése hatására. Nem a lényünkkel van gond – ha egyáltalán ez gond. Semmi visszafordíthatatlan nem történik akkor, amikor észre tudjuk venni, hogy amit érzek, az rólam szól, hozzám beszél és értem jelenik meg. A másik viselkedése sem olyasmi, amin ne lehetne változtatni ha akar, ha beszélünk róla. Tehát ezek felismerése és tudatosítása az első lépés ahhoz, hogy egyáltalán lehessen tér kapcsolódni. Saját magunkhoz és egymáshoz.

Nem a másik ember miatt érzek ezt vagy azt, hanem én érzek valamit, az ő tettei, viselkedése hatására, amit kiegészítenék azzal, hogy a legtöbbször annak hatására, amit én társítok ahhoz a tetthez, viselkedéshez. És itt, az esetek 90 %-ban korábbi, főleg gyerekkori történetek és emlékek játszódnak le bennünk, akkori sebek érintődnek meg. Nem a jelenben vagyunk, nem a másikat látjuk.
Mennyi ígéretes és igaz emberi kapcsolat fut zátonyra amiatt, mert a mélyüléssel párhuzamosan el akarjuk kerülni, hogy dühösnek érezzük magunkat. Minél közelebb lép a másik ember, annál nagyobb fenyegetést jelent ez elzárt részeinknek, akik rettegnek lelepleződni. Rettegnek látszódni. Mert amikor régen megmutattuk őket, akkor elutasításra kerültek, s azóta is a pincében bujkálva rostokolnak.
Mindezek érdekében átlépjük a határainkat, lekapcsolódunk saját magunkról és elkezdünk szerepet játszani az érzelmi elkerülés tánclépéseire. Ettől pedig belül még dühösebbekké, még csalódottabbakká válunk.
 
Amíg bármilyen ismétlődő helyzet felhoz bennem dühöt, addig az csak azt jelenti: dolgom van vele. Amíg nem mentem a mélyére, ismétlődni fog. Törekszik a feloldásra. Intim kapcsolatainkon keresztül a legegyenesebb az út a gyógyuláshoz, a régi sebeink begyógyításához, elveszett részeink újraszeretéséhez. Tudatosságot kíván különválasztani a feljövő múltat és a triggereket az előttünk álló szeretett személytől. Amikor készek vagyunk erre az útra lépni, az nem csak megvédheti a szeretett kapcsolatot, barátságot, ám ha igazán adjuk magunkat hozzá, akkor az önfeltárás nagyobb intimitást, ezáltal nagyobb teret, szabadságot és fejlődést eredményez a kapcsolatokon belül. Olyasfélét, amit kapcsolódások nélkül nem lehet átélni és megteremteni.
 
A dühömhöz való kapcsolódásom azt jelenti, nem fojtom el, megengedem, hogy érezzem, a testemmel kifejezem az energiát olyan módon ami sem rám, sem a környezetemre nézve nem ártalmas és aztán engedem, hogy a düh tovább vigyen. Mélyebbre, önmagam mögé. Ott gyakran fájdalom van. Nagy fokú fájdalom szomorúsággal, szégyennel, elhagyottság élménnyel, bűntudattal, stb. Azonban még ez sem a végső állomás. A fájdalom alján, a könnyek, üvöltés, szomorú kisgyermek belső képe alatt KAPCSOLÓDÁSI VÁGY és SZERETET VAN. Igény a meghallgatásra, megtartásra, ölelésre, megértésre. Ott, ezen a helyen él a megbocsátás. A megengedés után, az önkifejezés után, az önegyüttérzéssel együtt születik meg. A megbocsátás a fájdalom ajándéka, ahol a hamuból egy apró főnixfiókaként mesél arról, milyen forró és igaz az a szeretet és az az összetartozás élmény, ami ott van. S ami össze is köt. Magaddal, másokkal. Onnan bentről és lentről, ezt akarjuk felhozni, ezt akarjuk igazából átadni. Ezért akarunk visszakapcsolódni, odamenni ahhoz is aki megbántott, mert ott a mélyben csak Szeretet van. És mi azok vagyunk.
Minden más, ami föléje magasodik, elmaszkol és távolít, csak szükséges átmenet, tanítás, tanulás és tapasztalás. Sokszor elterelés, elkerülés, mert nehéz látszódni és érződni ebben a végtelen szeretet térben.
 
Haragudni arra, akit szeretsz, természetes. Amikor meg tudod engedni magadnak, hogy haragudj arra akit szeretsz, aki fontos neked, amikor ezek nem kizárják hanem csak kísérik egymást, akkor adsz magadnak valódi engedélyt mélyen szeretni. És igazán megmutatkozni a másik előtt is, önazonosabban, őszintébben. Bátorságot igényel kiállni annak a kockázatával, hogy elveszíthetem a másikat, ha megosztom mi bánt vagy mit szeretnék, ha máshogy csinálna. Bátorság és tisztelet önmagad és a kapcsolat felé, amikor reflektálsz magadra és a nehéz érzések kapcsán amit a másik felhoz benned, te nem bezársz és nem elkönyveled magadban, hogy eddig tartott a béke, a kapcsolat; hanem ekkor nyitsz és megosztod vele is ami benned van. Mesélsz magadról. Hisz önmagadat vele csak te tudod megosztani. Ami benned marad rejtve, azt nem a másik ember felelőssége megérezni, kibontani. Csak egy szülőtől várható el, hogy a kis gyermeke élményeit és érzéseit megérezze, majd megtanítsa beazonosítani, tudatosítani és kifejezni.
Felnőttként ez a mi nemes feladatunk magunkkal szemben.
Ha szerethetlek és haragudhatok is rád, tanulhatom megosztani a belső világomat, állíthatok határokat, akkor építhetek veled biztonságot. Az én részem belőlem indul ki.
Sokan úton vagyunk ebben. Együttérzéssel fordulni a gyakorló és tökéletlen emberi lényünk felé segíti és inspirálja a folyamatot.
 
Ha gyerekként a dühöd kifejezése egyet jelentett azzal, hogy elhagynak, megítélnek, megszégyenítenek vagy csak egyedül maradsz, mert a szülőd nem válaszkész érzelmileg, akkor felnőttként akár a halálfélelemhez hasonló érzés is akadályozhatja azt, hogy megengedd és akár ki is mutasd, megfogalmazd a dühödet vagy megbántottságodat a kapcsolataidban.
Képzelj el egy például 3 éves gyermeket, amint üvölt a dühtől. A legtöbb szülő első reakciója talán az, hogy nem veszik komolyan. Tehát tiszteletlenek vele, esetleg kigúnyolják, kicsinyítik. Vannak, akik haraggal reagálnak vissza. Van, aki kétségbeesik és megijed. És vannak, akik úgy csinálnak, mintha nem történne semmi. Talán akad olyan is, aki megáll, erősen a saját tengelyébe áll, vesz egy nagy nyugodt levegőt és kíváncsisággal odafordul, hogy megkérdezze: Mi történik benned? vagy Mire van most szükséged? És vár, és komolyan veszi és teret tart és meghallgat és ha szükséges megnyugtat érintéssel, együtt légzéssel stb. Ezeket olvasva, Te saját magaddal melyik kategóriába tartozol?
 
Nem is olyan rég még az én válaszom az lett volna, hogy küzdök azzal, hogy egyáltalán észrevegyem, hogy dühöt érzek. Aztán küzdök az ellen, hogy elfogadjam, hogy helye van és következménye. Megítélem magam miatta és „túl akarok lenni rajta”. Persze másokon könnyebben észrevesszük a jeleit, de ez is inkább attól függ kinek mi volt jobban megengedett gyerekkorában.
Azok a módszerek, amiket tanulok és gyakorlok magamon a hétköznapokban is, lassú munkával segítenek tanulni és megszokni, hogy a dühöm is értem van és van helye a kapcsolataimban.
Van helye bennem, mert csak rajta keresztül tudok elengedni, felismerni és átrendezni belső élményeket. Általa jutok olyan energiához, amit elkerülve korábban lefagyásban, tehetetlenségben, erőtlenségben és depresszióhoz hasonló állapotban éreztem magam konfliktusok lehetőségének vagy konkrét viták hatására.

A megszakadt közeledés, a beragadt/megállt gyászfolyamatok a legtöbbször a harag szakaszában akadnak meg. Nem tudunk vagy nem szabad/lehet dühöt éreznünk, és így nem tudunk tovább menni az erőnkhöz, a fájdalomhoz, magához a halálhoz, a veszteség megérzéséhez és ezáltal ennek a spirális útnak az alján a megbocsátáshoz, szeretethez és megbékéléshez. Nem jutunk el a békéhez.
Az új megszületése, a fejlődésünk, előre haladásunk, a felnövekedésünk, érésünk, a személyiségünk identitás szintű változása az, ami ellehetetlenül akkor, amikor nem tudunk gyászfolyamatokat befejezni. Nem megyünk végig a spirálon, így fel sem tudunk onnan emelkedni igazán.
Ismételgetünk, befagyunk. Beakad a lemez. Ez a legnagyobb veszteség. Nem az, aminek ellenállunk feldolgozni.
 
Az emberi kapcsolatok természete az is, hogy két ember között is rendszeresen zajlanak kisebb vagy nagyobb gyászfolyamatok, egy kapcsolaton belül is. Valódi áramlás, együtt fejlődés és változás, előre haladás és közös növekedés csak akkor van, ha mindkét vagy több tagja is a kapcsolódásnak képes engedni magát menni a gyásszal. Képes hagyni magát megérintődni, érezni, belemenni, alámerülni, majd felhozni a saját tanulságait és odafordulva a közöshöz, beleadni azt.
Egy gyászfolyamat nem jelenti a kapcsolat végét, ellenállni az érzelmi munkának igen.
Egy gyászfolyamat nem jelenti a közös út végét, ellenállni annak, hogy látva legyünk benne és megosszuk és mutassuk magunkat benne olykor igen.

Valódi tartós barátságok, szerelmek, szülő-gyermek kapcsolatok stb. nem tudnak mélyülni, emelkedni, növekedni az érzelmek áramlásának megengedése, a düh, a gyász megengedése és anélkül, hogy ezekben is következetesen odafordulunk egymáshoz. Amikor ez sikerül, ott szabadságot, bizalmat, nagyobb teret, biztonságot, szeretetet, tanítást, intimitást és valódiságot találunk. Tudni megújulni egy-egy kapcsolaton belül, elhagyni régi mintákat, régi identitásokat és mégis újra és újra utat találni és teremteni egymáshoz ebben: olyan csoda, amire a szívem mélyén vágyom.
​
S tudom, hogy ezzel sem vagyok egyedül.