Mert ez most jó ötletnek tűnik.

…hogy gyűrű a kézen, most kéz a kézben, és hogy örökké. mert az olyan jól mutat a fotón és különben is, valahogy így mondják a filmekben is.

Csillagokat látok, olyan szép itt minden. a kövek a folyómeder alján és a parton. A Föld mozog, miközben az égbolton ebből semmi sem látszik. A mi szemünk nem látja a pillanatot. Mindig akkor pislantottál, amikor nagy dolgok történtek; talán épp emiatt nem hitted el, hogy valóban. Hogy valóban ott voltak, csak te nem láttad, és így nehéz elhinni is. Ugyebár.

Persze! Mondanád, olyan könnyű fogni a kezed. De várj, el kell engednem egy pillanatra, csak amíg meggyújtom ezt a cigit.

S hogy örökké ott az a gyűrű, te meg emlékszel a pillanatra. Arra, amikor becsuktad a szemed, de az enyém nyitva volt. Nyitva volt? Vagy mindketten becsuktuk épp? Hogy is emlékezhetnénk?

A nagy dolgok a szempillantásokban vannak elrejtve. Mögöttük kúsznak fel a csillagokhoz, ahol látszólag nem változik semmi. Ám egy hónapja tudom már azt is, hogy létezik ötödik dimenzió, és hogy ott láthatom azt is, amit itt akkor nem. Tudod, amíg füstölt az a cigaretta. Az a pár perc, amíg megszakadt az örökkévalóság, és a kézben nem a kéz volt, hanem valami más. Az idő?

Akkor füstölt el épp az állandóság. 

Változom minden negyedik percben, te meg ott élsz egytől háromig. Mennyire más, mennyire távol, mindig két lépés. Talán ez a rendje a káosznak, amiben élünk.

Amiben egy pillanat alatt lép félre a szomszéd, mert sosem hitte igazán, hogy van honnan. Az egyik pillanatban tetszik a város, a másikban utálod. Percekig mérlegelsz, majd hirtelen döntesz. Egy pillanat alatt idézel fel egy egész életet, hátrafelé és előre egyaránt. Hirtelen semmisülsz meg; de ugyanannyi idő észrevenni, hogy a szeretet több mint amennyin egy pislantás alatt túlteheti magát az ember.

Pillanatok alatt köszönt be az ősz, de sosem költözik ki igazán.

Így dől el a sorsunk. Csukott szemmel, észrevétlenül; tehetetlenségénél fogva pedig addig zuhan, míg meg nem látja önmagát az ötödik dimenzióban. Akkor egy nem létező ideig lebeg, majd az égbe csapódik.

Jól mutat az a gyűrű az ujjadon, és biztos örökké tart, ha annyian lájkolták…

Hétköznapi bajusz Aztán egyszer csak olyan, mintha egy álomból ébredtél volna. Melyikből? Talán a tegnapelőttiből. Mikor is volt az? Negyvennyolc órája, egy hete, két hónapja, fél éve? Micsoda álom. Gondolod az ablak előtti levegőrétegeket töltve meg azzal az érzéssel, ami pár másodperce benned született meg gyümölcsként. Mint egy kivi.

Igen, talán kivi. Vagy egy fa vagy bokor. A gyökere leér egészen a talpadig. Csiklandoz, nevetsz. A bajszod alatt. Az alatt, ami az utóbbi pár évben olyan divatos lett pólón, bögrén, ékszerként. A bajusz, mint ékszer. Miért is? Miért ne? Volt idő, amikor nagyon sok férfi viselte. Azért mert sokat mosolyogtak?

Lehetséges-e egy olyan sivár utópia, amikor nem teszel fel kérdéseket? Ha igen, akkor vigyük le a pincébe. Az ajtót nem muszáj bezárni. Ha akar, had menjen. De te engem kövess, ne őt. Nem arra van szüksége a hétköznapoknak, hogy minden lépcsőkorlátban az ünnephez vezető ösvényt lásd. A hétköznapoknak talán nincs is szüksége semmire. Céltalanul bandukolnak, lézengenek. Hol előre, hol hátra, hol sehova. Ott voltál te is, emlékszel? Mikor elhangzott az első melankolikus dal. Aznap próbálták mederbe terelni a köznapiságot. Bár talán csak álca az egész.

Tálcán hozta be a madarakat, lassan tette le a takaróval borított karmazsin színű asztalra, ami alulról csak egy régi deszkának látszott. Mert, hogy alulról nézte. És nézi azóta is. Mindig alulról, és nagyon. Próbál mélyen a szemébe nézni, simogatja a tekintete azt remélve, hogy egy nap képes lesz a puszta tekintetével megérteni mindazt, ami körülveszi. Körülzárja vagy öleli, opcionális. A köznapiság így telik meg ünneppel. A pillanat ünnepével, aminek nincs ideje. Nem negyvennyolc óra, sem egy hét, két hónap... Talán fél év, igen, leginkább.

Fél év alatt megnő a bajusz is. Valamekkorára. Akkorára, hogy az már bajusz legyen. Ékszer. Utána már lehet mosolyogni. Kötelező? Nem. Arra nem emlékszem, hogy kikötötték-e volna bármelyik dalban is. A melankólia nem szerveződik korlátok közé. Határtalan, mint az a félévnyi pillanat. Határtalan, mint a hétköznapok, vagy a lépcső korlátja, amibe néha kapaszkodsz, néha ütögeted, máskor lecsúsznál rajt. De te a lépcsőn haladsz, a pilléreket használod. Hol előre, hol hátra, hol sehova.

Végtelenül hétköznapi vagy.

De pont ezért szeretlek.

Persze, úgy lesz! – mondta, aztán szélsebesen levágtatott a lépcsőn. A magassarkú cipő kopogása a rozoga, de annál barnábbra festett faléceken a nyári vihar előtti dörgésre emlékeztette. Bár ez nem volt különös, hisz azóta a hét évvel azelőtti nyár óta szabálytalan rendszerességgel lepték meg emlékei; annak a különös melegnek a történései. Hisz mindenképp a meleg volt az oka. Hibás? Hibás nem volt senki, de az oka mégiscsak az a meleg nyári nap lehetett mindannak, ami akkor történt, s történik azóta is...

Mielőtt elkezdett eredni az eső, végtelennek tetsző csönd volt. Hosszú órákon át nem lehetett mást látni és hallani, mint a mozdulatlan csendet. Olyan súllyal nehezedett a késő délutáni levegő minden egyes pilledtsége a világra, ahogy egy éhes csiga veti rá magát a friss, vizes fűre. A légyzümmögés mögött elnyújtott mozdulatok, a vonat sínjeinek forrósága, a tó szárazsága, a kiszáradt fű jajgatása és a szomszéd macska hangos szuszogása (beteg volt szegény) volt minden, amit érzékelt. Ahogy feküdt ott a porban, és nem bírt gondolkodni – nyáron sosem tud, az az évszak egyáltalán nem arra való. Hogy mire? Ezen gondolkodott volna, ha mondjuk ősz van, vagy tél. De akkor meg van épp elég más dolga az embernek. Neki legalábbis. Szóval, ahogy feküdt ott a porban és készült meghalni a melegben (mert abban a melegben csak azt lehet), mindazon hangok és érzetek mellett, amik körülötte zajlottak, egy újabb esemény „vette kezdetét”. A kavicsok ropogása valami közeledtére figyelmeztetett, bár a minősége egy figyelmeztetéshez elég csekély volt, nevezzük inkább puszta jelzésnek. Valami vagy valaki és közte egyre rövidült a tér, a fűszálakból maradt parázs elhajlott az útból, a macska nagyot prüsszögött (beteg nyálát szétfröcskölve az ő naptól gondosan védett lábszárain).

Hát így kezdődött. S így kezdődik egy találkozás ma is. Éppoly esetleges idétlenséggel, hétköznapi szokatlansággal, vagy bizarr semmisséggel mint akkor, ott, a világ egy jelentéktelen szegletén.

Az elmúlt hét évben volt minden. Baba a polcon, ágy alatt lakó szörny, esti eledel és hajnali fénysugár. Az órákon át tartó csillagbogarászás közben vágyódott más galaxisokba, de legalább a Tejút másik szélére; a kergetőzés közepette pedig sokszor a föld alá, vagy egy-egy fa tetejére. Az idő elmúlik, de hogy hova, no azt nem sikerült megfejteni, mindenesetre visz magával mindent. Nekünk pedig nem marad más, mint a hamis emlékezés egy sok évvel azelőtti délutánra, ami talán meg sem történt.

Ez nekem nem tetszik! – mondta, majd becsukta a könyvet, és nevetett egy jót az olvasottakon. Ki a fene akar baba lenni egy polcon? Ha jobban belegondol, arra a következtetésre jutott volna, hogy az, aki mondjuk baba egy szemeteskukában. Az, bizonyára szívesebben lenne egy polcon. Kivételek persze mindig vannak, de ez jelen esetben nem igazán számít. Ami számít, az nyáron a por és a meleg, télen pedig a Karácsony.

Azzal a lendülettel, ahogy a bokrok mögül kiugró szörnyek elől tudott menekülni, most felpattant a karosszékből, és az ablakhoz sietett. Becsukta. Kinyitotta. Újra becsukta. Így szokta beengedni a fényt azon ritka alkalmak egyikén, amikor úgy érzi szüksége van rá. És a fény, mint egy végtelenül türelmes barát, szó nélkül besétál. A zenelejátszó elindítása sem okoz gondot, így hamarosan kész a hangulat. Az a hangulat, amit majd szépen felhasznál ahhoz a számtalan dologhoz, amit tulajdonképpen már tegnap lajstromba vett. Megszámozni fölösleges bármit is, hisz mit ér egy számozás és az időrendiség, ha visszatekintve nem olyan sorban jutnak az ember eszébe a dolgok, ahogy azt egykor szerette volna intézni.

A polccal kezdi. Igen, mindenképp. A polc menthetetlenül halálra van ítélve. Szegény lakói – gondolta, de nem komolyan. A lágy, kellemesen meleg szél beugrált a bútorok közé, keresztül csipkés ruháján, és lesuhant a folyosón. Végre egy kis mozgás. Nyáron olyan, mintha soha semmi nem mozogna. Nem moccan a levegő, földbe gyökereznek a gondolatok, elolvad a remény. Ahogy most is. Ahogy most is, éppen... hagyjuk azt a polcot. Hagyjuk a babát, aki olyan rendíthetetlenül mered előre szép porcelánszínű fejéből, mintha a tekintetével világokat képzelne maga elé. Porcelánvilágokat, ahol minden olyan törékeny, hogy a legjobb csupán nézni mindent, nem megérinteni. Milyen bölcs ez a baba, és milyen buta szegény. Csak ül itt és képzeleg magában... Mennyi mindent kellett volna elintéznem még ezelőtt a gondolat előtt, a fenébe! Majd legközelebb. Talán holnap. Akkor közelebb leszünk az őszhöz.

Persze, úgy lesz! – mondta, aztán szélsebesen levágtatott a lépcsőn. A magassarkú cipő kopogása a rozoga, de annál barnábbra festett faléceken a nyári vihar előtti dörgésre emlékeztette. Bár ez nem volt különös, hisz azóta a hét évvel azelőtti nyár óta szabálytalan rendszerességgel lepték meg emlékei; annak a különös melegnek a történései. Hisz mindenképp a meleg volt az oka. Hibás? Hibás nem volt senki, de az oka mégiscsak az a meleg nyári nap lehetett mindannak, ami akkor történt, s történik azóta is...

 

Még mindig üres vagy, igaz?

Honnan találtad ki?

Kitalálni? Elég a szemed sarkába nézni, és olvasni a szempillák hajlásának fénytöréséből.

Még mindig tudsz olyat?

Ez az egy sosem volt kérdés.

Mindig is tudtam, hogy ez az út erre vezet, át a kibogozhatatlan bogáncserdő sűrűjének árnyékán, el egészen odáig, ahol nem kezdődik el a semmi.

Nem kezdődik el, és sosem lesz vége. Ez ott a végtelen. Csodásan áhított. Elérhetetlen? Nem. Hisz épp ott van, láthatod. Itt van. éppen itt. Ja, hogy ez sem elég? Akkor?

Talán mégsem. Talán mégsincs olyan, hogy nincs kezdete és nincs vége? Reménykedés, álomlátás, hallgatás. Versek, megtört sorok, vesszők és sóhajok. Híd? Meleg víz vagy hideg? Inkább a langyos homok, ami miközben lépkedsz, beeszi magát a lábujjaid közé és a körmöd alá. És akármeddig áztatod, egy jó darabig nem tisztul ki teljesen.

Teljesen. Hogy is lehetnél teljes?

Mi az, ami teljes lehet? Például a Nap. A nap teljesen forró. Hozzánk képest. A Hold hűvös, mégis elérhetőbb, mint a Nap melege. A hűvösség állandó, megnyugtató, teljes. De a Nap? Nem, a Nap egészen más kategória.

A Gravitáció is fordítva működik. A Hold kicsi, nem sok mindent vonz magához, kivéve a tekinteteket. És állja is mindegyiket rendületlenül. Nem úgy a narancsfolt, ami hatalmas erővel vonzza magához mindazt, amivel aztán nem sok mindent tud kezdeni azon kívül, hogy elégeti, vagy ellipszis alakú pályára kényszeríti. És még nézni sem lehet tartósan... Hát hol itt az igazság?

Talán ne itt keresd. Keresd ott. Keresd ott, ahol elkezdődik a semmi, és válaszok helyett a tenger látványa tárul eléd. Ott lehet, hogy megleled, de ha másba nem, homokba mindenképp léphetsz. Többször is egy nap.

A Bogáncserdő bogáncsai gáncsolták el a fehér lábakat. Harisnyán át, zoknin kívül, szakadt szoknya, veríték, néhány sor idézetként és egy kaleidoszkóp. Vidám vagy és szomorú, boszorkány és tündér, itt vagy egyedül, aztán közben pedig mégsem. Semmi sem olyan félkész, mint minden pillanat. És amikor kopogtat a kapun, vagy inkább a vár robosztus ajtaján, az ablakból nézve hallucinálod, hogy tényleg ott áll. S ha úgy is lenne, vajon ki hinné el, hogy valóban beengedheted, és amikor a kezed a kilincsen van, vajon tényleg aszerint cselekedhetsz, mint amit elképzeltél? Ki hinné el?

S ki hinné el, hogy tényleg belép azon az ajtón, és többet nem megy sehova, vagy legalább egyetlen helyre már nem indul. Vissza. Ki hinné ezt el?

Elég-e a megérkezés abban az esetben, ha a Nap a cél, de ott a gravitáció? Hova tudsz ilyen esetben megérkezni?

Mindig kérdezel, de sosem a válaszok miatt. Nem félsz, hogy egyszer csak túl sok lesz valamelyikből?

Ettől az egytől felesleges félni. Ezeknek tényleg sosincs kezdetük és végük. Nincs olyan, hogy túl sok.

Így hát marad minden, álomlátás, zoknin kívül, hallgatás, néhány sor idézetként és egy kaleidoszkóp. 

310 évet felölelő bölcseleti forrásanyag, amire egy, a Naptunusz körül keringő űrkabinban bukkantak rá 2597-ben.

2015. március (kiolvashatatlan dátum)

Mivel ez egy olyan világ, hogy muszáj boldognak lenni, pláne a saját szülinapodon, megpróbáltam én is. Mindenki ezt kívánja. De senki nem gondol bele, hogy a boldogságot nem lehet kívánni? Mert minél inkább, annál inkább. Nő a távolság közte és közted, ahogy történt mindez a csillagokkal a múlt nyáron. Igaz, már télen elkezdődött, de mégis csak nyár lett belőle. Mert a télből előbb utóbb mindig nyár lesz, aztán pedig tél. Az átmenetek csupa illúziók, no meg túlzás nélkül az emberiségnek köszönhetően pusztulóban lévő faj. Fajta, mint egy kutyafajta. Bár azok talán nincsenek még pusztulóban. Ez egy rossz hasonlat volt.

Szóval vártam a tavaszt, hisz mindig mindenki azzal vigasztalja magát, hogy az majd hozza a változást. No, de miféle változást? Ki akarja annyira azt a csodálatosnak hitt, jótékony csillámporral beszórt változást, ami lényegében éppoly illúzió, mint mondjuk az ősz. Ez szintén egy rossz hasonlat volt, de a végére megszokod.

A változás is olyan, mint a boldogság. Mindkettőt hiába kell várni. Vagy megérteni, hogy egyik sem lesz, hanem mindkettő van. Mint a Tejút, aminek a galaktikus porát szórja le minden télen a jól viselkedettek fölé a hol?LeAnyó. Legalábbis szerettem ezt gondolni, még a csillagok elhidegülése előtt. Azóta inkább arra koncentrálok, hogy utolérjem önmagam, mert meg akarom vele beszélni, hogy most ő lesz a hunyó.

2002. szeptember 27.

Ma vettem egy felhúzhatós nyulat. Van neki olyan rozsdás csavargatnivaló kulcs a hátában, afféle tartásjavító eszköz, hogy a nyuszi mindig büszkén álljon vagy üljön – ezt még nem sikerült eldöntenem. Lehet, hogy az oldalára fektetem, és akkor íme az arany középút. Úgyis azt javasolja mindig minden korban nálam idősebb, mégsem látok senkit azon haladni. Lehet, hogy csak én nézek rossz irányba, és odébb van az az út. De lehet, hogy nem. Erre ma már nem fogok rádöbbenni, azt úgyis váratlanul szokta mindenki. Jól rádöbbenni, mint az elefánt tappancsa a cirkuszi porondra. Bár az lehet, hogy dobban. És az ember döbben. Csak mi vagyunk ilyen váratlanok, és mégis mindig kiszámíthatóan lehangolóak. Nem tudom, nem tudom... Lehet, hogy inkább mégis maradok a két első verziónál. Egyszer állni, egyszer ülni fog a nyuszi. És majd rendszeresen váltogatjuk a verziókat. Ez lesz az új középút. Nem biztos, hogy arany, de sosem voltak akkora igényeim.

1892. augusztus 1.

A nyár vége ezen a vidéken folyton-folyvást olyannyira elviselhetetlen, hogy a hőmérő higanyszála lassan felmondja a szolgálatot, és nekünk a parti házba kell kiköltözni. Nem bánnám, mert akkor közelebb lennék Jilhez, a hajlott korú, ám kifogástalan ízléssel rendelkező (már ami az öltözködést illeti) halászemberhez, akiről a minap mesélt nekem Mina. Ó, hogy Mina milyen lelkes volt a világítótorony kapcsán! Szegény lány, azt sem tudja mi fán terem a hörcsög, de máris messzi hajókirándulásról, és véget nem érő parti sétákról álmodozik. Micsoda csacskaság mindez. Bezzeg Jonathan megenged neki efféle hívságokat, nem csoda, hogy oly hevesen lovallja bele magát a haszontalan ábrándozásba. Így senki sem fogja komolyan venni. Tényleg aggódom...

1705. (csupán ennyi bizonyos)

Aggódásom Mina iránt csúfos véget ért. Mikor kiderült, hogy egész idő alatt csak figyelemelterelés volt ez az egész színjáték Jonathannal meg a toronnyal, mindenki akkorát dobbant, mint az elefánt. Egész idő alatt egy időgépet építettek, és csendes éjszakáikon ide-oda utazgattak a Tejút galaktikus porán át. Egy újságcikkből vált számomra bizonyossá az is, hogy hol?LeAnyó nem más, mint Mina alvajárás közben. Szép kis felvilágosodás volt! Most itt ülök a barokk közepén, amit ráadásul sosem szerettem, és ennyi év alatt csak annyit sikerült kiderítenem, hogy minden puszta káprázat, ráadásul ideig-óráig tart. Az egyetlen biztos dolog az életemben az a pár pillanat, amíg az időgép bemelegszik, és én biztosat remélve kívánom a csukott szemhéjaim mögött, hogy most már igazán megérkezzünk. De hogy pontosan hova, azt még nem sikerült kitalálnom...

Úgy lebeg a levegőben, mint amit soha fel nem dobtak és soha le nem esik. Akkor éppen, pont ott...

Remélem, az maradok – mondta, majd a kerámiaváza elérte a talajt, és a csendet is darabokra törte. Beszélj hozzám. Majdnem mindegy miről, csak halljam a hangod. Szimfónia, dallam, ami úgy költözik belém, hogy észre sem veszed.

Amit viszont igen, hogy miközben minden változik, én sem maradok ugyanaz, aki tegnap nézett rád. Vagy egy héttel ezelőtt. De a pillantás maradandó. A módja mintha a legváltozatlanabb lenne mindazon dolgok közül, amik körülvesznek.

Remélem, az maradok – mondta, majd lehunyta szemét, és hagyta, hogy a szél simítsa ki belőle a könnyet, ami a sarkában gyűlt össze néhány pillanat alatt. Majdnem zöld volt az is. Ám átlátszóvá marta a szél és az idő.

Hogy miért pont most, miért pont itt és így, egyre kevésbé számít. Sosem igazán. S ha már nincs kérdés, a válasz is inkább csak egy gesztus. Egy gesztus önmagunk felé. Vagy feléd, hogy addig is halljam a hangod, amíg azt próbálod elmagyarázni, amit már rég megértettem. Egyszer régen már megértettem. De csak általad emlékezem. Hát ezért vagyok itt. Ezért nézlek. Mert egyedül akkor érzem azt, hogy nem kell megértenem. Talán semmit.

Mint ez a dallam, ami még ébredés előtt járt a fejemben. Pont ilyen vagy. Képzellek. Pontatlan és ködös, nem lehet megragadni, nem érzem a súlyát, de a bőrömön végigfutó derengés felidéz egy emléket, ami sokkal inkább a jövőből, semmint a múltból való. Édes, sóhajnyi. Igaz-e vagy sem, nem számít. Elillan, de nyomot hagy. És azt kívánod térjen vissza. Persze képtelenség, nem maradhat. De a kívánságot oly erősen táplálja, hogy az viszont marad. Egy darabig biztosan.

A soha meg nem ragadható és ki nem sajátítható felismerés az, ami szárnyakat ad annak, amit csak úgy tudsz leírni, ahogy azt a pillantást. Egy másik ember tekintetét, aki épp önmagában elveszve keresi az utat hozzád. A képtelenség törvényszerűsége és a hit határtalansága egyszerre jellemzi ezt a törekvést; a legemberibb mindközül. Ez a vágy, a mindig többre. Éhség, amit nem csillapít az idő sem. És nem gyakorolhat rá végérvényesen hatást sem a múlt, sem pedig a jövő. Időtlenül változó.

A váza még nem ért földet, szinte lebeg a kőpadló felett. Benne van minden ki nem mondott szó, meg nem fogalmazott érzés. Ami csak neked szól. Rólam. Vagy nekem szól. Rólad. És nem hangzik el mástól, mint ettől a kerámiától. Végletesen, durván, esetlegesen és érthetetlen nyelven. Egyszer szerettél volna mindent nagyon megérteni, de most bőven elég az a körülírhatatlan pillanat, amikor úgy érzed, hogy te magad vagy a váza, és ezzel semmi baj nincs. Végletesen, durván, esetlegesen és érthetetlen nyelven lebegsz a levegőben vagy törsz össze a kőpadlón. Nem az a fontos. Hanem az, hogy közben egyik sem számít. Mert nem az számít. Hanem hogy olyan zenét komponálsz, amit nem csak te hallgatsz, és olyan zenét hallhatsz, ami nem tőled származik. Sosem a tiéd, de te is a része vagy. Körforgás, homokszem vagy vízcsepp egy tengerben. Létezésnek nevezik, mert jobb szó még nem akadt rá. Szavak és betűk, hangok. Próba és játék. De az igaziság valahol mindezek között, előtt és után, mellett van. Nem is bújik, egyszerűen ott van...

„Én pedig maradok” – mondta, és a törött váza darabjait a levegőbe hajította, majd a sajátját is elengedte. „Hogy miért pont most, miért pont itt és így... nem kérdés” – mondta, majd lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a szél simítsa ki belőle a könnyet, amit nem a szomorúság tett oda. 

Szublimáció  - Mire vársz? Miért nem alszol inkább?

 - Igazad van, az hasznosabb lenne. És nem érezném úgy, hogy a másodpercek krokodillábakon nyugvó döglött madártetemek.

 - Vagy az elsőpercekre vársz?

 - Nem, már a harmada is elég lenne.

Mert ő... úgy jött, mint egy hadseregnyi méh, ami egyszerre áll neki beporozni egy mandulafát. Pontosan úgy jött. A melegedő déli széllel. Vagy széllel szemben? Mindegy már. Illatos volt, el sem hitted mennyire. Majdnem mint a fák. Mögötte elhaladva mindig lassítanod kellett picit, hogy akkorát szippanthass a levegőből ami a nyaka körül tekergett, hogy az a lélegzet egész nap kitartson. Legalább elméletben. Mert úgy mindig is minden remekül működött. 

A csalódottság a legrosszabb. Főleg ebben a pillanatban, vagy a következőben. Pedig nem vártál mást, csak az alvást. Igazán. De nem, az a hajó már elment. A kikötőbe való visszatérése pedig délibábozódás volt. A lepke vagy pillangó (nevezd ahogy akarod, ezt legalább még tudod akarni) átlátszó szárnyú. Van is, nincs is... nem mint az álom, ami tegnap lepett meg. Belepte a takarót, ráült a párnára, majd addig szorította a lábujjait a nyakad körül, hogy egy harmadnyi lélegzet sem mentett volna meg, még az ő illatából szippantva sem. A rossz álmok nem miattad rosszak. A rossz álmok egyszerűen rosszak. Kit érdekel miért?! Átlátszóság van mögöttük. Túlságosan átlátszóak, ezért félsz tőlük ennyire... Mint ő tőled. Hogy félt szegény. Remegett a szíve – egész nagy ökölnyi, láttam. 

Hastáncoló kutyák

...és ott álltak mind egy sorban. Egytől-egyig. Jobbra és balra is tele volt minden kutyával. Mind nagy és magas, vékonylábú, hosszúszőrű, borzas és fekete dög. Csaholtak, lihegtek, de nem vonyítottak. Aggasztó ez a hallgatás így telihold idején. Olyan nagy a csönd a dombok alján megülő ködös hajnalokon, hogy kifeszített drótkötélnek érzed a hűvös levegőt. Nincs illata. Egy ideje már semminek. Ázott kutyaszag vagy újszülött kiskutyaillat, nem igazán számít.

Ahogy szaladnak, dobog a föld. Puhán, de dobog. Mennyi tappancs, mennyi nyom. Hogy találja meg így azt az egyetlent, amire neki szüksége van? A tanácstalansága majdnem olyan határtalan, mint amilyenek a rossz álmok. Korlátok nélküli rohanás. Egyhelyben. És nem éred el azt az ajtót. Mindenki álmodott már ilyet. Vagy ha nem, hát majd fog. Csak idő kérdése. Minden. Csak az a kár, hogy az időt meg mi találtuk ki. Képzeljük ezt az egészet. Vajon a kutyák mit képzelnek el minden éjjel, miközben nem vonyítanak a holdra? Azt, hogy az csak egy álom, és ha nem mutatják jelét érdeklődésnek, akkor az álom sem foglalkozik velük?

- Nem, ezt szerintem csak te gondolod egy olyan éjjelen, amikor néma kutyák ugatását várod.

- Lehet.

A kutyák, ahogy felnőnek a feladataikhoz, szabadidejükben hastáncolnak. Ahogy ki-be áramlik a levegő lihegés közben, emelkedik és süllyed a szőrük, vele együtt a hasuk. És a tartalma is. Ha van.  Élethastánc.

 - Hát mókás, mindenesetre.

 - Mindenesetre az. De én most már alszom.

 - Most már alszol?

 - Úgy képzelem igen, különben nem beszélgetnék veled. Vagy mesélnék ezekről a pillanatokról. De mit is mondtál, melyik lepke az, aminek nincsenek szárnyai?

 -  ...

A szőrösfogú csumangó egy 2013-ban felfedezett jószág, akit eddig mindenki csak hírből ismert, ám elszánt kutatóosztagok indultak felderítésére. Az erdei szóbeszéd alapján készült fantomképek a helyzet jelenlegi állása szerint nincsenek birtokunkban, de ez bármikor változhat. Addig is, íme néhány hasznos információ e furcsa, ám annál izgalmasabb lényről.

... a különös történet folytatódik, ahogy újabb információkra derül fény

Aznap mikor először látták türkiz fejét, azt hitték a legújabb kökörcsin bontott új, meglepő virágot a trapéz alakú hegy tetején. De nem így volt, leginkább azért nem, mert a kökörcsin már öt éve kihalt azon a területen. Elhordták a varjak. A csumangók sokat gondolkodtak rajt pontosan hova is, de nem tudtak közös nevezőre jutni, lévén hogy fogalmuk sincs mi az a nevező. A közösről van, mert minden hajnali pillanat pont ilyen náluk.

„Ha nem próbálnád elkapni, a tiéd lenne.” Így hangzik az az újnyugatú bölcselkedés, amit egy levélre „írva” találtak meg egy olyan vakondtúrás mellett, amiben nem sokkal azelőtt valószínűleg egy csumangó pihentette vékony tappancsait. Erre a földrögökön hagyott páracseppek utaltak (amik feltehetőleg az esőnek voltak köszönhetőek), de a szőrszálak ismeretlen eredete csumangó jelenlétét feltételezi. És ez vetette fel azt a kérdést, ami azóta foglalkoztatja a maroknyi tudóst, aki időt és energiát nem sajnál a kis lények életterének és módjának feltérképezésére. Nevezett feltevés: ha szőrszálak voltak a vakondtúrásban, elképzelhető, hogy a szőrösfogú csumangó a fejét is beletúrja alkalomadtán? Hisz be nem bizonyított tények szerint csak a fogai előtt visel haj szerű szőrzetet...

Ahogy azt korábban már közöltük, a csumangó eledele három olyan kártékony dolog, aminek ízét megkedvelte a dínókihalás okozta szomorúságban. Legfrissebb szóbeszédek szerint azonban a csumangó beleharap bármibe, ami az útjába kerül. A szőrszálak védik meg a fertőzésektől, amit nyughatatlan kíváncsiságának köszönhetne, hisz mindnyájan tudjuk, hogy nem tanácsos minden utunkba kerülő dologba beleharapni. Felmerült a gyanú, hogy a csumangó gyomra olyannyira ellenálló, hogy immunrendszere vetekszik azokkal a légyölő kaktuszokkal, amiket hírből sem ismernek. Mi sem tudunk túlzottan sokat erről.

A minap, a felkelő nap fényében egy hajlott korú és orrú néni az erdő széle mellett felépített kis apró faháza párás ablakán keresztül állítólag szemtanúja volt annak, hogy egy csumangó egy másikkal kézenfogva járkál a fák között... Ez két okból megdöbbentő. Ugyanis a csumangók eddig még soha nem merészkedtek le a trapézhegy trapézáról, pláne nem emberek közé; emelett pedig megdönthetetlennek titulált információk szerint a csumangók csupán este járkálnak kézenfogva. Ám ezek szerint mégsem?

Sőt mi több: a csumangók köztünk vannak? 

A szőrösfogú csumangó egy 2013-ban felfedezett jószág, akit eddig mindenki csak hírből ismert, ám elszánt kutatóosztagok indultak felderítésére. Az erdei szóbeszéd alapján készült fantomképek a helyzet jelenlegi állása szerint nincsenek birtokunkban, de ez bármikor változhat. Addig is, íme néhány hasznos információ e furcsa, ám annál izgalmasabb lényről.
A szőrösfogú csumangó feje hatalmas, gömb alakú, színe türkiz, mely hínárzöldben végződő fülek hadának gyökere. Szám szerint öt füle van, hogy roppant jól hallja mindazt, amit az ellenségei gondolnak. Ez a képesség nem hasznos számára – lévén, hogy eddig nincs tudomásunk bármiféle ellenségről –, de a csumangó nagyon szereti. Szemei lilák, mert az őscsumangó olyan hosszú ideig nézett egy harangvirágot, hogy írisze hasonult a csodált növényéhez. Hosszú, keskeny szája, mely egyenesen halad gömb fejének egyik sarkától a másikig, tűhegyes apró fogakat rejt, melyeket barna, fru-fru szerű sörték fednek. A csumangó nem mos fogat, elég, ha megfésülködik.

Teste zömök, de rugalmas; lábai vékonyak, hogy a vakondok üregében tudja pihentetni lábfejeit. Mancsai sokkal inkább kezek, ám hét-hét ujjának méretei vetekednek a fülek hosszával; körmökről pedig nem beszélhetünk esetében. A csumangó ugyanis nem túrja a földet, annak ellenére, hogy föld alatti üregekben él. Vakondok elhagyatott üregeit használja, s egy hétig ki-be költözik, mielőtt eldönti marad-e. Ám ha marad, akkor büszkén morcan egyet, hogy a környék csumangói is értesüljenek az örömteli eseményről, a döntés megszületéséről.
Élőhelye minden trapéz alakú hegy, annak is leginkább a két csúcsán szeret sétálni, ám csak miután megjelentek az első páracseppek a füvön, és mielőtt elkezd esni az eső. Téli álmot nem alszik, de nyárit igen. A szőrösfogú csumangó ugyanis cseppet sem tűri jól a hőséget, sőt, a nap lehet talán az egyetlen, akit a csumangó ellenségének tekinthetünk – ha valakit mindenképp annak akarunk tekinteni.

A csumangó általában ötven centiméter hosszúra nő, ám az őscsumangók akár egy méteresek is lehettek. Ám ahogy a dínók (a csumagók testvérként tisztelt barátai) meghaltak, a csumangók összementek szomorúságukban. Eledelük így manapság tudomásunk szerint szőrös levelekből, meztelen csigákból és darazsakból áll, s ezeket is pusztán környezetvédelemből eszik. Legfőbb életerejüket ugyanis leginkább abból a vágyból nyerik, hogy egyszer gömb alakú hegyen is képesek lesznek megélni a kemény paralelogrammák és trapézok helyett.


A szőrösfogú csumangók története hamarosan folytatódik...

A szuperhősöknek nincs reggelije. Hogy ezt honnan tudom? A jó megfigyelés a titka. Lesben állás, szemsarokból kukucskálás, árnyékként követés. Vagy esetenként adódhat alkalom arra, hogy az ember szemtanúja legyen a semminek. Az a legszerencsésebb eshetőség.

A semmi földi eledel. Csak napfény, némi füst és az éjjeli álmok feledésének reggeli harmata. Igen, éjjeli álmok. Ugyanis az egy eléggé elterjedt tévhit, hogy a szuperhősök nem alszanak. Miért is ne aludnának, mikor nekik is van két darab szemük (változó színösszeállítás), egy agyuk (változó méretű) és igényük (igény szerinti kategóriák, szóismétléssel együtt). Úgyszólván a szuperhős is ember. Vagy nem, de szokásuk álcázni magukat. Hogy melyik a nagyobb álca, azt már sok filmben megválaszolták nekünk, de hogy hihetnénk bármelyiknek is addig, amíg saját magunk nem győződtünk meg bármiről. Persze ez nem egyszerű, tudom én is. De a jó megfigyelés titka a lesben állás, szemsarokból kukucskálás, árnyékként követés...

Vagy megtörténhet az is, hogy az elszánt érdeklődő önmagát is szuperhősnek képzelve eljátszik a gondolattal és a lehetőséggel, hogy annak adja elő magát. Előadni. Elő adni mondjuk az árnyékból. Nagy merészségre vall, de kivitelezhető. Ebben az esetben az hajtja az alanyt, hogy tán sikerül a bizalmába férkőzni a hősünknek, mintegy megkísérelve önmagát olyan színben tüntetni fel, amilyen színe amúgy nem lenne. Legalábbis nem nappali fényben. Főleg ha az illető éjszakai életet él. Nem úgy, mint a hős. Így történhet meg azonban az is, hogy alvás közben tanulmányozza az alanyt. Amíg békés, hősies álmát alussza. A nappalokkal van ilyenkor a probléma. Hogyan kövesse nappal is „áldozatát” a kíváncsi időutazó (ugyanis ez lett a választott szerep)? Nappal is vannak árnyékok, de az éles fény nehéz béklyó egy általában félhomályban suhanó kutatónak. A célért mindent? Nem, nem mindent, de ami belefér, az bizony belefér – szokták mondani bölcs ufonauták, akikkel még soha senki nem találkozott. Elvileg.

Szóval a napon füstölögve rótt léptek eleinte furcsák, aztán megszokja az ember a meleget. Vagy inkább a meleg szokja meg őt? Egyszer csak elkezd fázni éjjel. Aztán már nem mindig teszi fel a napszemüveget. Majd az következik, hogy álruha nélkül merészkedik ki délben? Az azért már több lenne a soknál. És talán nem is szükséges. Nem, azt ő sem hiszi...

Amit viszont igen az az, hogy amennyire neki van, hősünknek épp annyira nincs. Színe. Mindenhol szürke ruhákat talált csupán, amikor felforgatta az épp üresen álló szobát, a nád színű bútorokat és az emlékeket. Íme egy újabb tévhit. Méghogy piros és kék, neonzöld vagy fekete... Nem. Egy egyszerű szürke. Milyen okos választás. Amennyiben az. Szem előtt van, de senki nem veszi észre. Mint az aszfalt vagy az egyetlen szín, ami mindenki szemében ott van. A dolgok mélyén valóSzínűleg minden szürke...

Ahogy az óramutató egyről a kettőre, néha pedig hétről a nyolcra vagy (mint a múltkor ötről a tizenkettőre) lép, úgy várja minden nap. A bizonyosságot, ami sosincs, csak épp mégis mindig szem előtt ugrál. Ugrókötelezik; néha az idegeivel. Aztán eljő a nap, amikor a Nap olyan erősen süt be az ablakon, hogy minden narancssárga fényben úszik. Víz sehol. Elkezd sírni, így máris nagyobb a páratartalom. Reggelente már nem kívánja a reggelit, alig emlékszik rá mit álmodott, és folyton szürke nadrágot húz...