.Mohazöld29.

Minden szívveréssel közelebb jutottunk a valósághoz, és egyre távolabb Tőletek. Háromszor kerültem meg a Földet. Még mindenekelőtt.


Mikor megérkeztél.
Milyen érzés volt az?
Fel tudod idézni most?
Meddig?
Miért lépünk túl egy pillanaton? Miért nem maradunk abban az egyben?
Melyikben?
Ha a tested megszűnik, egyszerre tér vissza Minden. Betölti a pillanatot, és eltűnik belőled az idő. Teljesen. Teljessé tűnsz.
Sehol.


Áramlik körülötted a köd, egyetlen felhőként szereted mind. Hányan vannak?
29 év alatt felgyülemlett vágy és mosoly. Számtalanság. Megszámlálhatatlanság.
​MegszámLáthatatlanság Vagyok.
A melankólia takarójában vészeli át a remény. Csendes zugokban fészkel, mélynarancs színű falak előtt gyújtott gyertyák páros lángjában. Mindig én vagyok itt. Hallom ismét a lépteim, nyílik az ajtó, és belépek.
Az ágyon ülve csak nézem magam. Egész mély, ismerős tekintet. Vajon mire gondol éppen?


Olvastam valahol, álmomban, mert ébren nincs idő ilyenekre. Szavak és illatok. Por és parányi létformák a papír szövetei között. Élet...
Szóval olvastam valahol, hogy a gombák életének minden pillanata egyszerre halál és egyszerre születés. Örök állandóságuk puha fonalakkal köti őket hozzánk. Különben elszállnának. Spórák repítenék őket szanaszerteszét. A végTétlenségbe és tovább. Megérkezne egy gomba valaha is?
Hova?


Mindig kevés, mindig kevés, mindig... a telt üresség csordul ki a szemeiből, ahogy ül itt az ágyon. Mélynarancs emlék az a pillanat, amikor megérkezett. Zöld kabát, moha színű emléke a saját fiatalabb énjének egy egész más, idősebb testen. Átfonnak a gyökereid, Te viseled az enyémeket is.
Kitalált figura vagyok, elrepült spóra. Még a születésem előtt.
Belőled lettem én is, gyermeked vagyok. Ízedet, illatodat, tested melegét, ereid lüktetését adtad.
Értheted-e azt, ami újraalkot minden nap? Újraalkot, mozog az anyagban.
Minden Nap.
29 éve. Ugyanaz mindenki bennem. Elhajlik néha a tér, küszöbbe ütköznek a létező és kitalált bokacsontok, növekedik a haj. Néha. Lefejtek pár réteget, amit a szél hord körém, amikor nincs rajtam a kabát. Mohazöld az is. Nem csak belül.


A rétegek alatt ismerem a mély tekintet összes ezelőtti és ezutáni gondolatát. Forognak, hogy simítsák az időt. Máshogy nem megy...
Ott vagyok középen. Ízemet, illatomat, testem melegét, ereim lüktetését adom. Neked is.
Átfognak a sosem létezett gyökereim, kitalált fonalai a létnek. ÁtÉlem beléd a pillanatokat, itt van az összes, Egyszerre... Semmi mást nem tudok adni, de itt van a Minden. Parányi pora létemnek. Maga az Élet.
Megszámlálhatatlanságod Egysége. Bennem.


Minden szívveréssel közelebb jutunk a valósághoz, és akárhányszor megkerülhetjük a Földet.