A szőrösfogú csumangó egy 2013-ban felfedezett jószág, akit eddig mindenki csak hírből ismert, ám elszánt kutatóosztagok indultak felderítésére. Az erdei szóbeszéd alapján készült fantomképek a helyzet jelenlegi állása szerint nincsenek birtokunkban, de ez bármikor változhat. Addig is, íme néhány hasznos információ e furcsa, ám annál izgalmasabb lényről.

... a különös történet folytatódik, ahogy újabb információkra derül fény

Aznap mikor először látták türkiz fejét, azt hitték a legújabb kökörcsin bontott új, meglepő virágot a trapéz alakú hegy tetején. De nem így volt, leginkább azért nem, mert a kökörcsin már öt éve kihalt azon a területen. Elhordták a varjak. A csumangók sokat gondolkodtak rajt pontosan hova is, de nem tudtak közös nevezőre jutni, lévén hogy fogalmuk sincs mi az a nevező. A közösről van, mert minden hajnali pillanat pont ilyen náluk.

„Ha nem próbálnád elkapni, a tiéd lenne.” Így hangzik az az újnyugatú bölcselkedés, amit egy levélre „írva” találtak meg egy olyan vakondtúrás mellett, amiben nem sokkal azelőtt valószínűleg egy csumangó pihentette vékony tappancsait. Erre a földrögökön hagyott páracseppek utaltak (amik feltehetőleg az esőnek voltak köszönhetőek), de a szőrszálak ismeretlen eredete csumangó jelenlétét feltételezi. És ez vetette fel azt a kérdést, ami azóta foglalkoztatja a maroknyi tudóst, aki időt és energiát nem sajnál a kis lények életterének és módjának feltérképezésére. Nevezett feltevés: ha szőrszálak voltak a vakondtúrásban, elképzelhető, hogy a szőrösfogú csumangó a fejét is beletúrja alkalomadtán? Hisz be nem bizonyított tények szerint csak a fogai előtt visel haj szerű szőrzetet...

Ahogy azt korábban már közöltük, a csumangó eledele három olyan kártékony dolog, aminek ízét megkedvelte a dínókihalás okozta szomorúságban. Legfrissebb szóbeszédek szerint azonban a csumangó beleharap bármibe, ami az útjába kerül. A szőrszálak védik meg a fertőzésektől, amit nyughatatlan kíváncsiságának köszönhetne, hisz mindnyájan tudjuk, hogy nem tanácsos minden utunkba kerülő dologba beleharapni. Felmerült a gyanú, hogy a csumangó gyomra olyannyira ellenálló, hogy immunrendszere vetekszik azokkal a légyölő kaktuszokkal, amiket hírből sem ismernek. Mi sem tudunk túlzottan sokat erről.

A minap, a felkelő nap fényében egy hajlott korú és orrú néni az erdő széle mellett felépített kis apró faháza párás ablakán keresztül állítólag szemtanúja volt annak, hogy egy csumangó egy másikkal kézenfogva járkál a fák között... Ez két okból megdöbbentő. Ugyanis a csumangók eddig még soha nem merészkedtek le a trapézhegy trapézáról, pláne nem emberek közé; emelett pedig megdönthetetlennek titulált információk szerint a csumangók csupán este járkálnak kézenfogva. Ám ezek szerint mégsem?

Sőt mi több: a csumangók köztünk vannak? 

A szőrösfogú csumangó egy 2013-ban felfedezett jószág, akit eddig mindenki csak hírből ismert, ám elszánt kutatóosztagok indultak felderítésére. Az erdei szóbeszéd alapján készült fantomképek a helyzet jelenlegi állása szerint nincsenek birtokunkban, de ez bármikor változhat. Addig is, íme néhány hasznos információ e furcsa, ám annál izgalmasabb lényről.
A szőrösfogú csumangó feje hatalmas, gömb alakú, színe türkiz, mely hínárzöldben végződő fülek hadának gyökere. Szám szerint öt füle van, hogy roppant jól hallja mindazt, amit az ellenségei gondolnak. Ez a képesség nem hasznos számára – lévén, hogy eddig nincs tudomásunk bármiféle ellenségről –, de a csumangó nagyon szereti. Szemei lilák, mert az őscsumangó olyan hosszú ideig nézett egy harangvirágot, hogy írisze hasonult a csodált növényéhez. Hosszú, keskeny szája, mely egyenesen halad gömb fejének egyik sarkától a másikig, tűhegyes apró fogakat rejt, melyeket barna, fru-fru szerű sörték fednek. A csumangó nem mos fogat, elég, ha megfésülködik.

Teste zömök, de rugalmas; lábai vékonyak, hogy a vakondok üregében tudja pihentetni lábfejeit. Mancsai sokkal inkább kezek, ám hét-hét ujjának méretei vetekednek a fülek hosszával; körmökről pedig nem beszélhetünk esetében. A csumangó ugyanis nem túrja a földet, annak ellenére, hogy föld alatti üregekben él. Vakondok elhagyatott üregeit használja, s egy hétig ki-be költözik, mielőtt eldönti marad-e. Ám ha marad, akkor büszkén morcan egyet, hogy a környék csumangói is értesüljenek az örömteli eseményről, a döntés megszületéséről.
Élőhelye minden trapéz alakú hegy, annak is leginkább a két csúcsán szeret sétálni, ám csak miután megjelentek az első páracseppek a füvön, és mielőtt elkezd esni az eső. Téli álmot nem alszik, de nyárit igen. A szőrösfogú csumangó ugyanis cseppet sem tűri jól a hőséget, sőt, a nap lehet talán az egyetlen, akit a csumangó ellenségének tekinthetünk – ha valakit mindenképp annak akarunk tekinteni.

A csumangó általában ötven centiméter hosszúra nő, ám az őscsumangók akár egy méteresek is lehettek. Ám ahogy a dínók (a csumagók testvérként tisztelt barátai) meghaltak, a csumangók összementek szomorúságukban. Eledelük így manapság tudomásunk szerint szőrös levelekből, meztelen csigákból és darazsakból áll, s ezeket is pusztán környezetvédelemből eszik. Legfőbb életerejüket ugyanis leginkább abból a vágyból nyerik, hogy egyszer gömb alakú hegyen is képesek lesznek megélni a kemény paralelogrammák és trapézok helyett.


A szőrösfogú csumangók története hamarosan folytatódik...

A szuperhősöknek nincs reggelije. Hogy ezt honnan tudom? A jó megfigyelés a titka. Lesben állás, szemsarokból kukucskálás, árnyékként követés. Vagy esetenként adódhat alkalom arra, hogy az ember szemtanúja legyen a semminek. Az a legszerencsésebb eshetőség.

A semmi földi eledel. Csak napfény, némi füst és az éjjeli álmok feledésének reggeli harmata. Igen, éjjeli álmok. Ugyanis az egy eléggé elterjedt tévhit, hogy a szuperhősök nem alszanak. Miért is ne aludnának, mikor nekik is van két darab szemük (változó színösszeállítás), egy agyuk (változó méretű) és igényük (igény szerinti kategóriák, szóismétléssel együtt). Úgyszólván a szuperhős is ember. Vagy nem, de szokásuk álcázni magukat. Hogy melyik a nagyobb álca, azt már sok filmben megválaszolták nekünk, de hogy hihetnénk bármelyiknek is addig, amíg saját magunk nem győződtünk meg bármiről. Persze ez nem egyszerű, tudom én is. De a jó megfigyelés titka a lesben állás, szemsarokból kukucskálás, árnyékként követés...

Vagy megtörténhet az is, hogy az elszánt érdeklődő önmagát is szuperhősnek képzelve eljátszik a gondolattal és a lehetőséggel, hogy annak adja elő magát. Előadni. Elő adni mondjuk az árnyékból. Nagy merészségre vall, de kivitelezhető. Ebben az esetben az hajtja az alanyt, hogy tán sikerül a bizalmába férkőzni a hősünknek, mintegy megkísérelve önmagát olyan színben tüntetni fel, amilyen színe amúgy nem lenne. Legalábbis nem nappali fényben. Főleg ha az illető éjszakai életet él. Nem úgy, mint a hős. Így történhet meg azonban az is, hogy alvás közben tanulmányozza az alanyt. Amíg békés, hősies álmát alussza. A nappalokkal van ilyenkor a probléma. Hogyan kövesse nappal is „áldozatát” a kíváncsi időutazó (ugyanis ez lett a választott szerep)? Nappal is vannak árnyékok, de az éles fény nehéz béklyó egy általában félhomályban suhanó kutatónak. A célért mindent? Nem, nem mindent, de ami belefér, az bizony belefér – szokták mondani bölcs ufonauták, akikkel még soha senki nem találkozott. Elvileg.

Szóval a napon füstölögve rótt léptek eleinte furcsák, aztán megszokja az ember a meleget. Vagy inkább a meleg szokja meg őt? Egyszer csak elkezd fázni éjjel. Aztán már nem mindig teszi fel a napszemüveget. Majd az következik, hogy álruha nélkül merészkedik ki délben? Az azért már több lenne a soknál. És talán nem is szükséges. Nem, azt ő sem hiszi...

Amit viszont igen az az, hogy amennyire neki van, hősünknek épp annyira nincs. Színe. Mindenhol szürke ruhákat talált csupán, amikor felforgatta az épp üresen álló szobát, a nád színű bútorokat és az emlékeket. Íme egy újabb tévhit. Méghogy piros és kék, neonzöld vagy fekete... Nem. Egy egyszerű szürke. Milyen okos választás. Amennyiben az. Szem előtt van, de senki nem veszi észre. Mint az aszfalt vagy az egyetlen szín, ami mindenki szemében ott van. A dolgok mélyén valóSzínűleg minden szürke...

Ahogy az óramutató egyről a kettőre, néha pedig hétről a nyolcra vagy (mint a múltkor ötről a tizenkettőre) lép, úgy várja minden nap. A bizonyosságot, ami sosincs, csak épp mégis mindig szem előtt ugrál. Ugrókötelezik; néha az idegeivel. Aztán eljő a nap, amikor a Nap olyan erősen süt be az ablakon, hogy minden narancssárga fényben úszik. Víz sehol. Elkezd sírni, így máris nagyobb a páratartalom. Reggelente már nem kívánja a reggelit, alig emlékszik rá mit álmodott, és folyton szürke nadrágot húz...