Művészet ~

 Művészet ~
 
Szerelmes vagyok az erdőbe. Minden sejtemet lelkesíti, zsibongatja, csitítja, simogatja, puszilgatja, öleli, békíti, teljesíti.
Amikor nem létezem elválasztva a természettől: szerelmes vagyok a létezésbe, a saját itt létembe, a „vanságomba”. Szerelmes vagyok magomba, az Életbe. Amikor átélem együvé tartozásomat vele, nem tudok nem szerelmes lenni. Ez a szerelmesség egy ünnep. Ez maga az Öröm. A nem akarás, a szükség nélküliség, a megelégedettség. Mindez korábban számomra egy „én nélküliséget” is jelentett. Mára azt tanulom, hogy mit jelent az énnel együtt átadni magam ennek. Egynek lenni(nagybetűvel) csak úgy lehet igazán, ha egy(kisbetűvel) is vagyok. …
Fontos feladatommá vált nem kihagyni engem ebből a szerelmességből. Oly módon itt lenni minden emberi részemmel együtt, minden halandó létemhez tartozó tapasztalással, esetleges tulajdonsággal, változó aspektusaimmal, nehéz érzésekkel, a szeretetteljes cselekedetek emlékeivel, vágyakkal és a folyton egyszerre elmúlásban és keletkezésben lévő lényemmel, hogy nem takarok ki magam elől semmit magamból. A korábban nem ismert, nem szeretett, szégyellt, megvetett, erősen megítélt részeimet is kiteszem most a napra. Nem büntetésből, hanem mert érzem, hogy a barátaim ők is, csak kevés figyelmet kaptak eddig. Nagy magányosságukban elkezdték felhívni magukra a figyelmet olyan módokon, amit reméltek, hogy észreveszek. Ilyenek az ismétlődő csalódások, rettegő önbizalomhiány, önbántás, önszabotázs, függőség.
Ahogy itt napozunk együtt, most minden békés, mert nem kell sehova menekülniük előlem. Én sem menekülök előlük.
Itt vagyok, itt van velem a Természet minden lénye, ereje. Minden isteni itt van velem, az Isten is. Itt vagyok magammal és megtestesülök. Épp most, pont így, pont most. Pont.
 
Minden egyes ember egy művészeti alkotás. Művészetnek lenni pedig annyi, mint önazonosan megnyilvánulni, felvállalni, kifejezni, beleállni, elmesélni, lebontani, újjá szeretni. Megmutatni önmagadnak, a legbelül létezőnek azt, hogy éppen milyen módon tapasztalod azt, aki vagy, amilyen vagy éppen most. Pont így, ahogy vagy. Megítélés, címkézés nélkül csak átélni. Csak hagyni lenni. Pont ilyennek. Gyönyörködni és szerelembe merülni vele. Veled. Ezzel a kifejeződéssel, isten egy darabjának megnyilvánulásával. A „vansággal”.  Melynek nincs iránya, nincs célja, nincs akarata, nincs elvárása… S mindezzel a szívemben itt vagyok én - legyen az bárki is, akinek van egy igénye, ami a megengedésből születik. Ez pedig a vágy megosztani és osztozni mindennek az átélésében. A létörömben. Belefesteni, belerajzolni az anyag szövetébe, beleírni, suttogni és beleénekelni. Beletáncolni és belebukfencezni. Belehemperegni és eggyé válni minden aspektusával a természetnek. Megmutatni, hogy minden ásvány, minden növény, a földek, állatok és minden elem itt él bennem. Itt Él Bennünk.
 
Nagyon szeretem a csendet. De fontos mondanivalóm van. A bujkálás és szégyenkezés gyermekkori/transzgenerációs/előző életbeli ( - teljesen mindegy melyik) emelte falak mögött mindig ugyanaz dobog. „Fontos mondanivalóm van, és készen állok nem elhallgattatni magam. A bennem, rajtam keresztül mozdulót és megnyilvánulni vágyót. Azért vagyok itt, hogy utat adjak neki, eszközt találjak számára, segítsem őt az Anyagban. Pont most, pont így. Megengedéssel, puhasággal, kíváncsisággal.” Mi a Te mondanivalód?
 
Jöjj elő elfojtott üvöltés, elnyomott életerő, legyél akár düh, fenyegető álcát öltő üzenet, itt vagyok és fogadlak. Készen állok látni, hallani és érezni Téged.
Mi a Te történeted? Mi akar megszólalni a sejtjeiden át? Mit hoztál Te az anyagba? A szellemi és lelki sík változatos kalandjai és üzenetei mily módon találnak utat az anyagban általad? Te mit építesz tetteiddel, jelenléteddel?
 
Amikor elfelejtjük az én jelentőségét, az egyéni, esetleges megélések, érzések, átélt események súlyát és hatását, azzal elfelejtjük az istent. Az istent, aki rajtunk keresztül tapasztalja önmagát. 
Nem rajtunk kívül van.
Számítunk.  Számítasz.
Én Számítok.
 
Itt ülök az erdőmben és szerelmes vagyok belé. Itt ülök egy erdőben, az Egy erdőben, hisz amikor itt vagyok, csak ez számít. Ez a világ egyetlen legfontosabb erdője, és most az enyém. S én az övé vagyok. Amint így élem át őt és magamat, nem tudok nem felelősséget érezni érte. Azért, hogy hogyan bánok vele. Hogyan bánok magammal. Hogyan bánok veled?
 
Szerelmes vagyok az istenbe, szerelmes vagyok magamba. Olyannyira, hogy én magam válok Szerelemmé.
Hatalmasan apró pötty vagyok. Pont, mint Te. .
 
.
 
Az egyén útjában benne van az Egész út, fájdalmában a közösség fájdalma, a nép fájdalma. Örömében mindenki öröme. Számít az egyén, számít az én, mert ha az gyógyul, minden körülötte gyógyul. Hisz bennünk a mindenség.
Amikor elválasztva létezem a természettől: magányos vagyok, szomorú, önbántó, dühös, önsajnáló, egy áldozat, szuicid hajlamú, bezárt szívű, elvárás és teljesítmény fókuszú, kritikus, alá- és fölérendeltségben szenvedő, játszmákat működtető, szégyenkező, agresszív, elveszett… ésígytovább… Ez az arcom, ezek a megéléseim is hozzám tartoznak. Amikor átélem, s nem csak értelmemmel tudom, hogy mindez ugyanúgy hozzám tartozik, a bennem élő istenhez tartozik, azon nyomban nem tudnak már csak ezek uralni és irányítani. Amíg ki akarom vetni őket magamból, el akarom rejteni, elhazudni, letakarni, hangosabbá válnak, én pedig megosztottságomban velük azonosulok.
Amint elfogadom őket részeimként, máris nem tudok beleájulni abba az állapotba, amiben az erényeimre, szeretettségemre sem emlékszem. Amíg vagy ilyennek vagy olyannak ismerem magam, szükségszerűen pártoskodom egyik „oldal” mellett, s így nem lehetek egész és igaz. Amint mindkét vagy mindahány féle aspektusomat önmagamhoz ölelem, híddá válok világaim között. Teljességgé, Egésszé egyesítem magam. Csak hagyom, hogy Legyenek. Hagyom, hogy legyek, s közben vigyázok rájuk itt belül, hogy odakint ne bántsanak se engem, se másokat. A legtöbbször az értő és érző figyelmem elég. Elegendő ahhoz, hogy béke legyen a viharban is. Ez nem egyenlő az elnyomással vagy elfojtással. Ez egy belső megengedés.
Ez a megengedés egy végtelenül táguló teret hoz létre a szívben, ahol már könnyebb játszani, látszani, mesélni, dalolni, felfedezni, rácsodálkozni önmagamra. És ez maga a csoda.
 
Elsírni a könnyeket, kiordítani a dühöt, kitáncolni a félelem okozta görcsöket a testből.
Csoda.
Élvezni az alkotást, szaladni és kacagni az esőben, szerelmeskedni vagy épp biciklizni.
Csoda.
Megmutatni a sebezhetőségünket, mutatni és érezni amit érzünk, megosztani a gondolatainkat, vágyainkat, álmainkat. Megnyílni, megtisztelni, elmesélni, bevallani, meghallani. Először önmagunkat önmagunk előtt.
Csoda.
Majd mások előtt is… Csoda, Csoda.
A leginkább rejtegetett és szégyellt részeinket felvállalni.
Csoda.
Félelem mellett a bátorságot választani; sérül részeinket könnyeinkkel öntözni.
Csoda.
 
Gyógyítást és gyógyulást hozó egyéni ajándékaim oda vannak elrejtve a legmélyebb fájdalmaim, hallgatásom, szégyenem alá. Hullámokban bomlik ki, akár a virágok amikor nyílnak egy fán, bimbóról bimbóra egymás után.
Nincs olyan, hogy túl sok, túl kevés, túl érzékeny, túl hangos, túl halk… túl ilyen vagy olyan. Mindez feloldódik, amikor megtalálom mi az Én szívem igazsága. Ott minden pont úgy, pont akkor, pont tökéletes, pont én vagyok. Ha szívemben igaz, annak úgy van helye bennem.
S amikor Nekem helyem van Bennem, akkor a másikban megmutatkozó igazságot is bírom látni. Választanom nem kell az övét, de már bírom látni. Értem, és Érzem is… Helye lesz annak is. Elférünk már mindketten, mindahányan a tágasságban. Abban a Térben, ahol mindennek van helye, még akkor is, amikor mi nem értjük, nem bírjuk látni.
 
Ahogy ülök itt az erdőmben, szerelmetes fényességgel süt rám a téli Nap fénye, és a csukott szemeim mögött is látom az erdőt, ami ismét ajándékot adott nekem. A legnagyobb ajándékot és tanítást adta, amit lehet: Megmutatta ÖnMagát. Pont így, pont most, pont nekem. Úgy, ahogy Van.

---