A tavalyi évben nem voltam jól. Illetve azt is tisztán felismertem, hogy az elmúlt 33 évben túlnyomórészt, igazán mélyen egyáltalán nem voltam jól, csak nem tudtam róla. Talán sejtettem, de ami emlékezet óta a hétköznapok része -olyan mint a levegővétel, az nem tűnik ki szokatlanságával. Volt egy érzés, ami végigkísérte az addigi létemet, és sokszor megfogalmaztam magamnak, hogy “olyan érzés, mintha állandóan gyászolnék”. Hogy mit vagy kit, aköré gyártottam magamnak szép magasztos elméleteket, és úgy hittem, hogy ez valahogy az én lelki létezésem és jelenlétem egy fontos része. Az identitásom részévé vált egyfajta mély melankólia, amit a környezetem is rendszerint visszajelzett és megerősített, ezáltal az elszigeteltség érzése is erősödött, ám ez is hasonlatos volt a mindenkori levegővétel természetességéhez, így erről sem jutott eszembe, hogy lehetne akár máshogy is.
Kimondani, hogy “nem érzem magam jól”, azért sem volt lehetséges, mert nem tudtam, hogy nem érzem magam jól, és több olyan tevékenység van, amiben jól éreztem magam (pl. az alkotás mindenféle formái), illetve amikor megéreztem, természetes volt. “Én ilyen vagyok”- gondoltuk a környezetemmel együtt, továbbá nagyon mélyre tud bújni és rejtőzni az a részünk, aki valójában rohadtul szenved, és még csak arra sincsenek szavai, hogy mitől. És itt van még a szégyen… Szégyelltem kimondani, bevallani, hogy nem érzem jól magam, többet között azért, mert nem múló állapot volt, és mert nem tudtam rajta változtatni. Szégyelltem, hogy nem tudom az okot és a megoldást, és azt gondoltam, hogy az érzéseimmel terhelném a környezetemet. A szégyen nagyon mélyen tud gyökereket verni, amíg már egyetlen szavunk sem lesz rá, egyetlen hang sem lesz amin ki tudnánk mondani, hogy mi van bennünk. A szégyen rendkívül “invazív faj”, nagyon könnyen ráveti magát mindenre, amit a környezetében talál. Mindaz, ami jóságos, ami erő, ami szép -főleg másokban, főleg a rajtam kívül helyezett dolgokban, azt meglátni és kimondani könnyű, amíg a saját nehezem rejtve van. De szavakkal kimondani hogy valami mélyen annyira fáj, és olyan régóta, hogy a kétségbeesés és tehetetlenség már rég hatalmába kerítette a testem egy sötét szegletében elbújt lélekrészemet, és én bolyongok a felszínen, a hétköznapokban, a “kinti világban”, azt kimondani, vagy egyáltalán észrevenni nagyon gyötrelmes volt. Vannak olyan gyászfolyamatok, amik nagyon korán beakadnak a lélek leszületésének útján. Még akkor, amikor tényleg nincsenek rá szavaink, mert például magzat korunkban éljük át a halállal való találkozást egy ikervesztés során, amiről még az anya sem tud. És emlékszünk rá, de nincsenek rá szavaink. Az érzés és testi érzet megtörténik, valóságos. De nem tudom elmondani mit éltem át, miután erre a világra érkeztem, és nem is úgy emlékszem rá, ahogy sok evilági eseményre. Ez aztán az évek során rendszerint utat talál és utat tör magának olyan módokon, amikre a legkevésbé számítanánk, hogy lehetőséget adjon az emlékezésre. Velem így történt legalábbis. Amiért ez az írás megszületik, az talán egy nagyon hosszú, több, mint egy éves folyamat olyan állomása, ahol már vannak szavaim arra, hogy a tavalyi évben min mentem keresztül, miket éreztem, és milyen segítséget kaptam ahhoz, hogy gyógyulhasson a lelkem és gyógyíthassa magát a test emlékezete is valamiből, ami még a születésem előtt történt. Amiért ez az írás megszületik, az talán annak a megérkezése, hogy most már inkább maradok. Maradok. És nem szégyellem már magam alapvetően azért, ami volt, ami és aki vagyok (legyen az bármilyen is), vagy azért, hogy egyáltalán vagyok. S amiért ez az írás megszületik, talán abból a szándékból történik, hogy annak, aki elolvassa ad valamit, amiben magára ismer és nem érzi magát teljesen egyedül. És miközben írom, én sem. Az elmúlt évben a 33 évvel azelőtt beragadt gyászfolyamat megindult, és magával hozott minden azóta szerzett sérülést, traumát, elfojtott és ki nem fejezett érzelmet, amik bezáródtak a szelencébe, és elkezdték megbetegíteni a testet, eltorzítani a szellemet és megtörni a lelket. A legnehezebb az volt, hogy amiről addig nem beszélhettem, mert nem voltak rá szavaim, ezúttal azért nem beszéltem, mert azt éreztem, hogy nincs helye és tere a gyásznak azokban, akik közel álltak hozzám. Azt tapasztaltam, hogy mennyire nincs helye és ideje a gyásznak, a “nem jól levés” építő módon megélt és transzformatív, de mélységes, nehéz, kiszámíthatatlan, viharosan mozgó, felkavaró állapotának a társadalmi keretek között, a hétköznapi életritmus sodrában, az elvégzendő feladatok sűrűjében. És ismét szégyelltem, hogy mit érzek, hogy miért érzem, miért annyi ideig érzem… és dühös voltam, és csalódott, hogy amit annyi ideig magamba zárva magányos élményként éltem meg, ismét magányra ítél. Persze ez sem teljesen igaz. Mindig kapunk segítőket, még ha az utat a sivatagban egyedül is járjuk végig. Megismertem a sebezhetőséget, az érzések felvállalását, a megítélés helyett az elfogadását annak, ami van, úgy, ahogy van. Nem ahogy szerintem lennie kellene, vagy ahogy szeretném, hogy legyen. Ez olyan érzés, mint ha meztelenül állnál a mindenség előtt, és nincs hova bújnod. Látva vagy egy nagyobb erő által, a fénye éget, és mivel nem ismered ezt a fényt, rettenetesen fáj. Mégis, ha bírod, utána mindig egy kicsit könnyebb. Most, ebből az éppen egy kicsit könnyebb-ből írok, és hálát érzek, hogy leírhatom ezeket. Mindennek van helye, tere, ideje, aminek megadjuk azt. Minden nehéz és fájdalmas érzés átérzésének pontosan annyi joga van itt lenni, mint a kellemes érzéseknek. Minél több fájdalmas vagy addig nehezebben tartalmazott érzést tudunk a felszínre engedni és tanulni magunkat megtartani benne, nem a másikra projektálva vagy öntve azokat, annál több helye lesz bennünk az örömnek, a felszabadultságnak, könnyűségnek, békének. Én most ezt tanulom, apró lépésekben.
1 Comment
A belső családrendszer elmélete alapján íródott szöveg, amelyben különböző részeink, sokszor a belsővé tett külső hatások alapján, vagy egy-egy korábbi sérülés alapján irányítanak bennünket. Eltérő életkorú és minőséget/viselkedést képviselő részek, akár egy külső család (belső apa, anya, gyermeki részek stb.). Sokszor ezen részek közül egy vagy több, bár a múltban nagy szolgálatot tett, amikor meg kellett küzdenünk egy problémával, a jelenben nem segíti a felnőtt én céljait azzal a hozzáállással, amiben megrekedt. Több módszer is foglalkozik ezen részek megismerésével, hogy felvéve velük a kapcsolatot, felnevelve vagy megértve őket jobb önismeretre és az életünk felett visszaszerzett irányításra tehessünk szert. Ezt az írást egy intenzíven feltörő testi érzet, érzelem és az amögött megbújó részemmel való találkozás inspirálta. …mint egy leszíjazott gepárd a boncasztalon. Minden izom megfeszülve és egyszerre dermedve várja a robbanást. A kipattanást. De ez nem lesz olyan szelíd, mint egy rügy fakadása vagy egy mag megindulása a felszín felé. Inkább egy lávafolyamnak utat adó kitörés. Ez a düh ami felhalmozódott a sejtekben és zsigerekben, belülről már tarthatatlan. „Miért vágjátok ki a fákat?” – szólal meg ismét egy újabb hangon valaki. Inkább üvölt, kétségbeesetten. De a hang nem jut el a torokig. Minden gyűlik a karokban és hasban, amíg a könnyek lefolynak az arcon és ezerszer meghal közben valami. Valaki? Ezerszer újra. Egy rettegő kisfiú, aki a résnyire nyitott ajtó mögül néz ki félelemtől tágra nyílt szemekkel. Ilyen az a belső férfi, aki nem képes megtartani azt a nőt, aki a macska erejét már rég önmaga ellen fordította. Felmenőim el nem kiáltott hangjai, ki nem adott sikolyai, el nem sírt könnyei, meg nem gyászolt veszteségei, soha hangot nem kapó nemjei. Itt keringenek a testemben olyan erővel, ami egy egész földrésznek elég lenne ragyogni. „Miért vágjátok ki a fákat?” Miért nem nyílhat az a virág zavartalanul? Miért zavar a fénye olyan nagyon? Miért rettegtek attól az erőtől, amit a nyílás jelent? Miért féled a lágyságot? Mi hiányzik, belső kisfiú? Hisz férfi testben vagy már évszázadok óta. Láthatod a szíjakon, hisz te kötötted őket. „Érzitek-e mit érez a lelketek?” A leszíjazott macska olyan, mint egy örökbe állított pillanat. Időtlen remegése a csontok és izmok mentén mégsem ér felszínt. Bent ragadt lélegzet, egy elfojtott sóhaj. Mint a születés után kimaradt első lélegzetvétel, úgy sóvároglak te belső szabadság. Mint egy anya soha meg nem kapott ölelését. Az örök jégmezők hideg szeleként rajtam átsüvítő hidegség ez. Belső Nap, kelj fel! A lágyság helyén tornádó tombol, mert csak ezt az egy érzést ismerem. A melegség és áramlás helyén az irányított vihar és földrengés. Hol van a lágy eső finomsága, mely megöntözné a Földet, immár nem csak vérrel? Hol van az anya, aki felébred és keblére öleli a megrettent gyermeket? Hol van az apa, aki magához tér és kinyújtja tenyerét, karjába veszi őt, annak anyját és magához öleli őket? És ekkor újra: „Miért vágjátok ki a fákat?” Ez a mély harag, a bent rekedt üvöltés, a zsigerekben áramló vér lüktetéséhez képest ezerszeres erejű tomboló energia. Térdre rogyva, a végtelenszer elsírt könnyek után megérkező felismerés: Ez nem is düh! Ez az Élet maga. A felhalmozódott, bezárt és soha el nem indult életerő áramlása. Olyan hatalmas, olyan félelmetes erő. Rettegek, hogy mi történik, ha a szíjakat szétfeszíti és a macska kiereszti a hangját. Mi történik majd akkor? Ki lesz ott, hogy megtartsa? Ki lesz ott, hogy teret adjon neki? „Talán majd én…” Mindaz, amit gyengeségnek bélyegeztetek, valójában erő. Erő, amitől rettegtetek, és azóta én is. Ez a rettegés elemészt, de legalább az odatartozás jogán… egy másik hang: „Jogom van szenvedésem és fájdalmam, elfojtásaim nyomán elsorvadni, ahogy oly sokan előttem a családban.” És azt hittem ez a szeretet... De ez a gyávaság. Az odatartozás a szabadságban van. „A Sorshoz tartozom, az Erőhöz tartozom.” Ehhez a hatalmas, félelmetes, visszafojtott, rettegett erőhöz. Az Élethez. „Én az Élethez tartozom.” - és a mellkasom közepén megérzem a lüktetést. A szíjak alatt az elfojtás, az alatta lévő düh, az az alatt lévő gyászban a fájdalom, szomorúság, szégyen, magány, elhagyatottság, kétségbeesés alatt, mindezek alatt egy hatalmas forrása az Életerőnek, amivel talán létemben először tartós barátságot kötök. És a macska felkel az asztalról, a szétszakított szíjak és hatalmas üvöltés közben a belső anya, apa, férfi körben állnak, tartják őt. Előbújik a belső gyermek is, és a macska immár női alakban áll közöttük. Kört alkotnak, és mindenkit átjár az ősi, elfelejtett bizonyosság. Szabadok vagyunk, és összetartozunk. |
AuthorDolgok, amiket nem megérteni kell. Archives
January 2024
Categories |