Számtalanszor éreztem, hogy el akarok menekülni. Szabadságra vágytam. Helyzetekből, kapcsolatokból. Sok idő kellett, hogy belássam, hogy igazán meg sem érkeztem sehova, máris szaladni akartam, jó messzire. El tőlük, s most már tudom és érzem is: el magamtól. Az nem valódi szabadság. Csak az illúziójának kergetése.

Kiderült, hogy a legtöbb alkalommal csak dühös voltam. Bennem a legtiltottabb érzelem nem a fájdalom vagy a szomorúság, hanem a harag érzése. És minden alkalommal, amikor egy hozzám közel álló személy hatására elkezdett megérintődni, azt a jelzést adtam magamnak tudattalanul, hogy itt a vég. A kapcsolaté, a békéé és visszafordíthatatlanul elromlik minden. Kétségbeesés, tehetetlenség. Aztán inkább a kilépés, elkerülés.
Egyetlen érzelem elől futni, saját magam és a múltam elől futni, s emiatt feláldozni sok más lehetőséget a kapcsolódásra, az élet kibontakozására vagy akár csak önmagam mélyebb megismerésére a legnagyobb tanítás, amit eddigi életem során tapasztaltam.
Amikor elkezdtem tudni közelebb engedni magam a dühömhöz, az a testembe való mélyebb megérkezést is jelentette. Az erőmhöz való kapcsolódást. A befejezetlen gyászfolyamatok tovább engedését. A békém kulcsának megtalálását.

A haragunkhoz való kapcsolódás nélkül nem lehetséges befejezni a közeledést és visszakapcsolódást ahhoz, akit szeretünk, aki fontos nekünk. Legyen az élő vagy holt. Beleértve saját magunkat is.

Azt, ami megsérült vagy megakadt egy határátlépéssel, szétkapcsolódással, vagy a halállal, mélyen vágyjuk korrigálni. Ez a természetes.
Amikor gyerekként szükségszerűen megsérülnek a határaink és dühvel fejeznénk ki az energiát ami megmozdul bennünk, de elutasításra kerül az érzelem kifejezése (például mert nem szép, vagy kényelmetlenül szembesíti a másik embert is önmagával, s a helyzet odafordulásra és együttműködésre hív), akkor a lényünket érezzük elutasítva. Ekkor önmagunkat is megítéljük, elkezdünk legbelül elzárkózni olyan részeinktől, akik például képesek kifejezni, ha valami nem jó nekik vagy máshogy szeretnék csinálni. Tehát az önazonos énképviselettől.
Kialakulnak a maszkok és néhány év és évtized múlva eszeveszett módon keresünk valamit, már magunk sem tudjuk mit. „Magunkat” keresgéljük. Halványan emlékszünk, hogy ez nem a teljes kép, létezik nagyobb szabadság, szűk ez a keresztmetszet amiben történik az életünk. És ez igaz. Felszabadításra az a részünk vagy azok a részeink várnak, akiket gyerekként el kellett utasítanunk az odatartozás jogán a családunkhoz.

Mindnyájunkkal megtörténik valamilyen mértékben. Van ahol a szomorúság, a fájdalom, van ahol a harag, van ahol többféle érzelem tabu. Ahol pedig ezeknek nincs helye, ott a valódi örömnek és felszabadultságnak sincs. Egy idő után az élet valódi áramlása akad meg. Több vagy minimum egy ponton a múltban ragadunk. Látszólag talán nem, de a lélek azóta próbálja megoldani azt, amit akkor nem tudott. Azt, hogy visszataláljon ahhoz a személyhez, akire eredendően dühös volt. Anya, Apa és a többiek…

Visszatalálni csak akkor tudunk, ha előbb érezhetjük a haragot, amit kiváltott a távolodás vagy határátlépés, veszteség. Aztán a fájdalmat, ami a legtöbbször alatta van. A megbántottságot, csalódottságot. Fontos, hogy meghalljuk alatta a saját igazságunkat, szükségletünket.
Ezt kifejezve, és a másik fél által elfogadva a kapcsolat nem megszakad. Megerősödik. Mélyül. Élővé válik. Ez kölcsönösségre, fejlődésre, nyitásra hív. Mindkét felet tanítja az, ami így megjelenik a kapcsolati térben és fontos. Már nem élő szeretteink felé ugyanolyan fontos kifejezni ezeket a mélységeket akár egyénileg akár szakértő kísérés segítségével. 

Minden alkalommal, amikor a szüleink elutasítottak, nem hallgattak meg, nem tudtak kapcsolódni a fájdalmunkban, dühünkben és akár örömünkben is, (kicsit vagy nagyon) megszakadt a kapcsolat, az áramlás, és a közelségből távolság épült.
Amikor kifejezhetem ami bennem van, megmutathatom magam és abból közös megoldás vagy csak simán elfogadás születik, egy értő meghallgatás és figyelembe vétel akkor is, ha nincs egyetértés, ott tud helyet kapni a béke, a megbocsátás, a fejlődés. Egy a korábbitól eltérő szinten folytatódhat a kapcsolódás. Vagy csak visszatérhet minden a nyugalmi állapotba. A rendbe.

Vannak részeink, amik legbelül gyerekkorunk óta ezeket a megszakadt közeledéseket és visszakapcsolódásokat akarják „befejezni”. Egymáson, jelenbeli kapcsolatainkon keresztül is gyógyítani akarjuk magunkat. És ez is rendben van, része a társas kapcsolódásnak. Segítünk egymás nyomógombjait megérinteni, hogy az egyén odafordulhasson végre saját magához. Egy kicsit jobban, egy kicsit máshogy. Ez nem csak a múltbeli, hanem a jelenbeli kapcsolatot is olyan irányba tudja terelni, ami minden résztvevőt tanít és akár emel. A megosztott tapasztalatok pedig mélyebb intimitást eredményezhetnek.
A mélyebb intimitásban ott van a nagyobb tér, a biztonság, a szabadság, és a megőrzött kapcsolat is, amire a lelkünk mélyén mind vágyunk. Ez igazán emberi.
Ehhez a fajta szemlélethez és gyakorlathoz felnőni hatalmas út számomra.
Az egész testemet érintő mély munka elég biztonságot és jelenlétet tanulni teremteni magamnak, hogy jöhessen a düh, a szégyen, a bűntudat és én ne gondoljam azt, hogy ezekbe belehalok vagy elnyel a Föld.
 
Harmincas éveim közepén tanulom és tapasztalom magamon, hogy az elnyomott érzelmek okozzák a függőségeket. Mindent megteszünk azért, bármit kiszervezünk, elhazudunk, hogy ne kelljen érintkezni velük. Minden mélyben elfojtott érzelem onnan egészen lentről, tudattalanul mozgatja a szálakat.
A düh és harag ugyanolyan egészséges és fontos érzelem, mint az öröm. Be tudod ezt fogadni?
Nem az agresszióra vagy a dühvel való bántó viselkedésre gondolok. Az energia ami düh mögött van, tiszta életerő, amit lehet sokféleképp „használni”. A kifejezése tanulható és ez nem csak életeket ment vagy betegségektől véd meg, de emberi kapcsolatainknak is csak vele együtt van esélye tartósnak, önazonosnak és felszabadultnak lenni.
 
Dolgozni az elsődleges gondozóink és szüleinkkel való kapcsolattal az egészségünk része. A gyermekkorban elfojtott dühvel és fájdalommal való szembenézés pedig elkerülhetetlen a belső béke, stabilitás, erő és magabiztosság megtalálásához. A gyász folyamata a felszabaduló érzelmek sokaságával szabadítja fel a testet, az elmét és a lelket a tudattalan kötésektől is, amik hűségesen szüleinkhez láncolnak minket (a feléjük ki nem fejezett érzelmek és történetek által).
 
A dühünkhöz és fájdalmunkhoz mérhetetlen szégyen és bűntudat társulhat, amik miatt még nehezebb megközelíteni ezeket a rétegeket. A szégyen olyan identitást alakít ki, ami az értéktelenség és a nem vagyok elég (jó) sémáit ismételteti velünk. Az ismétlésben igazolva érezzük magunkat és feljogosítva is a további önszabotázsra, önbántásra. Ezekből fakad aztán felnőttkorban a felelősség hárítása, mások hibáztatása, és az, hogy mindenhol keressük a megoldandó feladatot, épp csak azt nem bírjuk észrevenni, hogy a „hiba az ön készülékében van”.
Nem akarunk már „hibásak” lenni. Elég volt. S ezért nem nézünk rá. Pedig ha látnánk, abbahagyhatnánk végre.
Rajtunk múlik.
Nem könnyű út.
 
Ám egy idő után könnyebbnek érződik, mint újra lemondani kapcsolatokról, lehetőségekről, arról a jövőről, amit magunknak álmodunk, amikor van hozzá bátorságunk.
Annak érdekében, hogy ne érezzük a szégyent, az ezer éves bűntudatot az önelhagyásaink miatt, elkerüljük a szeretet kibontakozásának lehetőségeit.
A szeretet tér nagy fenyegetést jelent ezekre az identitásokra, mert a közeledése könnyen lerántja a leplet mindarról, amit odabent rejtegetünk, s még csak nem is tudunk róla. Felháborító, könyörtelen. Mit akar engem ő szeretni? Egyáltalán ez szeretet? Olyan veszélyesnek érződik. Mennyire gyanús ahogy közeledik! Hogy képzeli, hogy nem fordul el tőlem, amikor könnyebb abban az áldozati szerepben maradnom, hogy „olyan szörnyű vagyok, nem érdemlem meg a jót, a közelséget, a szeretetet.”
És bár ez olykor megmosolyogtatóan is hat és bájosan gyermekinek, ezek mögött hatalmas fájdalom, rengeteg harag, ítélkezés, szégyen és önbántás van. Néha akkora csomagban, hogy az elviselhetetlennek tűnik.

 
Ha tudnánk, hogy az érzéseink nem mi vagyunk és nem azok határoznak meg minket, talán könnyebben engednénk őket áramolni akként, amik valójában: energia. Feszültség, töltés, életerő, mozgató erő. Hatalmas energiaforrások.
Képzeld el mekkora energia lent tartani azt a dühöt, amiről azt feltételezed, hogy olyan hatalmas, hogy ha megengednéd, mindent el tudna pusztítani maga körül. Amellett, hogy ez a félelem hangja – ugyanazé a félelemé, ami elfojtásra és elkerülésre késztet - a tapasztalat azt mutatja, hogy az a düh, amit pusztítónak ítélünk, gyakran egészen fogyasztható mértékben képes csak feljönni és megmutatkozni. Adagokban, mintha ő maga és valami nagyobb erő is segítene abban, hogy elbírható legyen. Ez persze csak a vele való tudatos kapcsolódásra igaz.

Sem az érzelmeinkkel, sem a tetteinkkel nem vagyunk azonosak. Nem a másik ember miatt érzek ezt vagy azt, hanem én érzek valamit, az ő tettei, viselkedése hatására. Nem a lényünkkel van gond – ha egyáltalán ez gond. Semmi visszafordíthatatlan nem történik akkor, amikor észre tudjuk venni, hogy amit érzek, az rólam szól, hozzám beszél és értem jelenik meg. A másik viselkedése sem olyasmi, amin ne lehetne változtatni ha akar, ha beszélünk róla. Tehát ezek felismerése és tudatosítása az első lépés ahhoz, hogy egyáltalán lehessen tér kapcsolódni. Saját magunkhoz és egymáshoz.

Nem a másik ember miatt érzek ezt vagy azt, hanem én érzek valamit, az ő tettei, viselkedése hatására, amit kiegészítenék azzal, hogy a legtöbbször annak hatására, amit én társítok ahhoz a tetthez, viselkedéshez. És itt, az esetek 90 %-ban korábbi, főleg gyerekkori történetek és emlékek játszódnak le bennünk, akkori sebek érintődnek meg. Nem a jelenben vagyunk, nem a másikat látjuk.
Mennyi ígéretes és igaz emberi kapcsolat fut zátonyra amiatt, mert a mélyüléssel párhuzamosan el akarjuk kerülni, hogy dühösnek érezzük magunkat. Minél közelebb lép a másik ember, annál nagyobb fenyegetést jelent ez elzárt részeinknek, akik rettegnek lelepleződni. Rettegnek látszódni. Mert amikor régen megmutattuk őket, akkor elutasításra kerültek, s azóta is a pincében bujkálva rostokolnak.
Mindezek érdekében átlépjük a határainkat, lekapcsolódunk saját magunkról és elkezdünk szerepet játszani az érzelmi elkerülés tánclépéseire. Ettől pedig belül még dühösebbekké, még csalódottabbakká válunk.
 
Amíg bármilyen ismétlődő helyzet felhoz bennem dühöt, addig az csak azt jelenti: dolgom van vele. Amíg nem mentem a mélyére, ismétlődni fog. Törekszik a feloldásra. Intim kapcsolatainkon keresztül a legegyenesebb az út a gyógyuláshoz, a régi sebeink begyógyításához, elveszett részeink újraszeretéséhez. Tudatosságot kíván különválasztani a feljövő múltat és a triggereket az előttünk álló szeretett személytől. Amikor készek vagyunk erre az útra lépni, az nem csak megvédheti a szeretett kapcsolatot, barátságot, ám ha igazán adjuk magunkat hozzá, akkor az önfeltárás nagyobb intimitást, ezáltal nagyobb teret, szabadságot és fejlődést eredményez a kapcsolatokon belül. Olyasfélét, amit kapcsolódások nélkül nem lehet átélni és megteremteni.
 
A dühömhöz való kapcsolódásom azt jelenti, nem fojtom el, megengedem, hogy érezzem, a testemmel kifejezem az energiát olyan módon ami sem rám, sem a környezetemre nézve nem ártalmas és aztán engedem, hogy a düh tovább vigyen. Mélyebbre, önmagam mögé. Ott gyakran fájdalom van. Nagy fokú fájdalom szomorúsággal, szégyennel, elhagyottság élménnyel, bűntudattal, stb. Azonban még ez sem a végső állomás. A fájdalom alján, a könnyek, üvöltés, szomorú kisgyermek belső képe alatt KAPCSOLÓDÁSI VÁGY és SZERETET VAN. Igény a meghallgatásra, megtartásra, ölelésre, megértésre. Ott, ezen a helyen él a megbocsátás. A megengedés után, az önkifejezés után, az önegyüttérzéssel együtt születik meg. A megbocsátás a fájdalom ajándéka, ahol a hamuból egy apró főnixfiókaként mesél arról, milyen forró és igaz az a szeretet és az az összetartozás élmény, ami ott van. S ami össze is köt. Magaddal, másokkal. Onnan bentről és lentről, ezt akarjuk felhozni, ezt akarjuk igazából átadni. Ezért akarunk visszakapcsolódni, odamenni ahhoz is aki megbántott, mert ott a mélyben csak Szeretet van. És mi azok vagyunk.
Minden más, ami föléje magasodik, elmaszkol és távolít, csak szükséges átmenet, tanítás, tanulás és tapasztalás. Sokszor elterelés, elkerülés, mert nehéz látszódni és érződni ebben a végtelen szeretet térben.
 
Haragudni arra, akit szeretsz, természetes. Amikor meg tudod engedni magadnak, hogy haragudj arra akit szeretsz, aki fontos neked, amikor ezek nem kizárják hanem csak kísérik egymást, akkor adsz magadnak valódi engedélyt mélyen szeretni. És igazán megmutatkozni a másik előtt is, önazonosabban, őszintébben. Bátorságot igényel kiállni annak a kockázatával, hogy elveszíthetem a másikat, ha megosztom mi bánt vagy mit szeretnék, ha máshogy csinálna. Bátorság és tisztelet önmagad és a kapcsolat felé, amikor reflektálsz magadra és a nehéz érzések kapcsán amit a másik felhoz benned, te nem bezársz és nem elkönyveled magadban, hogy eddig tartott a béke, a kapcsolat; hanem ekkor nyitsz és megosztod vele is ami benned van. Mesélsz magadról. Hisz önmagadat vele csak te tudod megosztani. Ami benned marad rejtve, azt nem a másik ember felelőssége megérezni, kibontani. Csak egy szülőtől várható el, hogy a kis gyermeke élményeit és érzéseit megérezze, majd megtanítsa beazonosítani, tudatosítani és kifejezni.
Felnőttként ez a mi nemes feladatunk magunkkal szemben.
Ha szerethetlek és haragudhatok is rád, tanulhatom megosztani a belső világomat, állíthatok határokat, akkor építhetek veled biztonságot. Az én részem belőlem indul ki.
Sokan úton vagyunk ebben. Együttérzéssel fordulni a gyakorló és tökéletlen emberi lényünk felé segíti és inspirálja a folyamatot.
 
Ha gyerekként a dühöd kifejezése egyet jelentett azzal, hogy elhagynak, megítélnek, megszégyenítenek vagy csak egyedül maradsz, mert a szülőd nem válaszkész érzelmileg, akkor felnőttként akár a halálfélelemhez hasonló érzés is akadályozhatja azt, hogy megengedd és akár ki is mutasd, megfogalmazd a dühödet vagy megbántottságodat a kapcsolataidban.
Képzelj el egy például 3 éves gyermeket, amint üvölt a dühtől. A legtöbb szülő első reakciója talán az, hogy nem veszik komolyan. Tehát tiszteletlenek vele, esetleg kigúnyolják, kicsinyítik. Vannak, akik haraggal reagálnak vissza. Van, aki kétségbeesik és megijed. És vannak, akik úgy csinálnak, mintha nem történne semmi. Talán akad olyan is, aki megáll, erősen a saját tengelyébe áll, vesz egy nagy nyugodt levegőt és kíváncsisággal odafordul, hogy megkérdezze: Mi történik benned? vagy Mire van most szükséged? És vár, és komolyan veszi és teret tart és meghallgat és ha szükséges megnyugtat érintéssel, együtt légzéssel stb. Ezeket olvasva, Te saját magaddal melyik kategóriába tartozol?
 
Nem is olyan rég még az én válaszom az lett volna, hogy küzdök azzal, hogy egyáltalán észrevegyem, hogy dühöt érzek. Aztán küzdök az ellen, hogy elfogadjam, hogy helye van és következménye. Megítélem magam miatta és „túl akarok lenni rajta”. Persze másokon könnyebben észrevesszük a jeleit, de ez is inkább attól függ kinek mi volt jobban megengedett gyerekkorában.
Azok a módszerek, amiket tanulok és gyakorlok magamon a hétköznapokban is, lassú munkával segítenek tanulni és megszokni, hogy a dühöm is értem van és van helye a kapcsolataimban.
Van helye bennem, mert csak rajta keresztül tudok elengedni, felismerni és átrendezni belső élményeket. Általa jutok olyan energiához, amit elkerülve korábban lefagyásban, tehetetlenségben, erőtlenségben és depresszióhoz hasonló állapotban éreztem magam konfliktusok lehetőségének vagy konkrét viták hatására.

A megszakadt közeledés, a beragadt/megállt gyászfolyamatok a legtöbbször a harag szakaszában akadnak meg. Nem tudunk vagy nem szabad/lehet dühöt éreznünk, és így nem tudunk tovább menni az erőnkhöz, a fájdalomhoz, magához a halálhoz, a veszteség megérzéséhez és ezáltal ennek a spirális útnak az alján a megbocsátáshoz, szeretethez és megbékéléshez. Nem jutunk el a békéhez.
Az új megszületése, a fejlődésünk, előre haladásunk, a felnövekedésünk, érésünk, a személyiségünk identitás szintű változása az, ami ellehetetlenül akkor, amikor nem tudunk gyászfolyamatokat befejezni. Nem megyünk végig a spirálon, így fel sem tudunk onnan emelkedni igazán.
Ismételgetünk, befagyunk. Beakad a lemez. Ez a legnagyobb veszteség. Nem az, aminek ellenállunk feldolgozni.
 
Az emberi kapcsolatok természete az is, hogy két ember között is rendszeresen zajlanak kisebb vagy nagyobb gyászfolyamatok, egy kapcsolaton belül is. Valódi áramlás, együtt fejlődés és változás, előre haladás és közös növekedés csak akkor van, ha mindkét vagy több tagja is a kapcsolódásnak képes engedni magát menni a gyásszal. Képes hagyni magát megérintődni, érezni, belemenni, alámerülni, majd felhozni a saját tanulságait és odafordulva a közöshöz, beleadni azt.
Egy gyászfolyamat nem jelenti a kapcsolat végét, ellenállni az érzelmi munkának igen.
Egy gyászfolyamat nem jelenti a közös út végét, ellenállni annak, hogy látva legyünk benne és megosszuk és mutassuk magunkat benne olykor igen.

Valódi tartós barátságok, szerelmek, szülő-gyermek kapcsolatok stb. nem tudnak mélyülni, emelkedni, növekedni az érzelmek áramlásának megengedése, a düh, a gyász megengedése és anélkül, hogy ezekben is következetesen odafordulunk egymáshoz. Amikor ez sikerül, ott szabadságot, bizalmat, nagyobb teret, biztonságot, szeretetet, tanítást, intimitást és valódiságot találunk. Tudni megújulni egy-egy kapcsolaton belül, elhagyni régi mintákat, régi identitásokat és mégis újra és újra utat találni és teremteni egymáshoz ebben: olyan csoda, amire a szívem mélyén vágyom.
​
S tudom, hogy ezzel sem vagyok egyedül.

Amikor megfelelési kényszerben vagyunk, a bennünk élő, belsővé tett szülőképnek akarunk megfelelni. Valójában nem a párunknak, nem a főnökünknek stb.
Gyerekkorban internalizált elvárásoknak. Így amikor nem fejezzük ki a saját igazságainkat, nem érzünk bele számunkra valójában az adott helyzetben mi lenne igaz és jó, akkor még mindig kicsi gyerekként az egyik vagy mindkét szülőnkhöz/vagy gondozóinkhoz vagyunk hűek, és nem vagyunk igazán jelen az előttünk álló felnőtt számára. Saját magunk számára sem. A belső világunkban még mindig a szülőnkre nézünk és keressük, várjuk az ő tekintetét megérkezni hozzánk. Az elfogadását, jóváhagyását. Odabent ez a Valóság. ​

Annak megengedése, hogy saját magunkat és életünket válasszuk a szülőről való érzelmi leválás gyászával jár. Ahhoz, hogy saját magunkért hozzunk új és építő döntéseket, szükséges bevállalni, hogy egy részünk addig felépített valósága és korábbi biztonság élménye összeomlik.
Ennek a belső élménye a halálhoz hasonló, hisz egy korai identitás készül megsemmisülni.
Azonban ott növekszik és várakozik alatta az az ismeretlen és talán szokatlan verzió, aki sokkal szabadabb, sokkal teljesebb utat tud járni, ha/amikor úgy döntünk teret adunk neki.

Olyan feladatot nem kapunk, amivel nem tudunk szembenézni.

Ami fáj és halállal fenyegető érzet, az egy olyan részünknek az, aki kicsi, gyermeki maradt és még mindig annak a szülőnek a figyelmére vágyik, amit egykor nem kapott meg.
Sok évet és akár egy egész életet le lehet élni “kicsiben tartva magunkat” és várakozva.
Közben pedig nemet mondva arra, ami a lelkünk igaz hívása. Többször ott is van az orrunk előtt, de elmegyünk mellette vagy elutasítjuk, simán nem vesszük észre.
Sok kifogást tudunk felhozni “miért nem vagyunk alkalmasak”.

Van helye a várakozásnak, a félelemnek attól, hogy mi lesz, ha szembenézek végre igazán a bennem élő anyámmal és apámmal. Ha igazán őszinte vagyok, én mindig arra jutok, hogy a legtöbb problémám aligha szólt más(ok)ról.
Anya és apa.
Azonban ahogy a történetekben és mesékben is mindig: a hősnek ahhoz, hogy a saját útját és sorsát járja, le kell számolnia azokkal az identitásokkal, amik a szüleihez tartoznak (vagy talán hozzájuk sem), de ő cipeli magával.
Ehhez mindig kapunk segítőket és kihívásokat is magunk mellé.
És soha nem jön szembe olyan feladat, amire ne állnánk készen - akkor is, ha úgy tűnik; vagy annyira nehéz, fájdalmas menni vele.

“Leszámolni” annyit tesz: ránézek és elgyászolom amit nem kaptam meg, ami hiányzik; amit kaptam és fájt és fáj azóta is valakinek bennem.
Hagyom, hogy átmossanak a könnyeim amiket azért hullatok, hogy lemossák a magamra aggatott képeket, vetítéseket, megfeleléseket. Ordítok, hogy a hamisság helyett igaz hangom szólaljon meg végre.
Toporzékolok és haragszom végre a szüleimre, majd átérzem a szégyent, bűntudatot, hogy ezt érzem. Meglátom, hogy annak érdekèben, hogy másokra ne kelljen: inkább magamra haragudtam. S ezért szépen lassan elkezdtem magam megutálni.
Hisz a régi “lexikonban” ez van: hogyan is szerethetnék valakit, akit ennyire utálok?
Az újban, amit én írok, már ez szerepel: nem tudok igazán szeretni senkit, amíg nem engedhetem meg azt sem, hogy haragudjak rá, vagy nemet mondjak neki, ha azzal maradok hű saját magamhoz.

A felismerések fájdalma éberrè tesz és tisztábbá. Megerősödik a gerincem, kitisztul a látásom, és hallom újra a szívverésem.
Lassan felébredek egy új valóságra, ami valahol mélyen mindig is a sajátom volt. Kiderül, hogy az új, valójában régi, mondhatni mindig is létezett bennem.

Csupán elhagytam, hogy oda tartozhassak hozzájuk.
Hosszú idő megérezni, megengedni belül, hogy tudjam: akkor is oda tartozom, ha nem értek egyet. Ha máshogy csinálom, mint ők. Ha máshogy érzek, látok és gondolom. Akkor is, ha nekik fájni fog a döntésem. Akkor is, ha az én saját igazságom nehezet hoz fel bennük vagy bennem. Ez Rendben van.
Utat találni egymáshoz pedig mindezzel Együtt: lehetséges.
Szabad választás és döntés.
Itt kezdődik a valóban szabad döntés.

Felismerem, hogy ezt talán napról napra újra és újra meg kell hozni.
Észreveszem, hogy ez a fajta létezés sokkal élőbb, kiszámíthatatlanabb és odaadást, éberségét kér tőlem. Figyelmet, bátorságot és állandó kapcsolódást saját magammal.
Megérint és ámulatba ejt ez a Nagyság, és ebben a térben érzem meg először azt a bizalmat és békét, amire vágytam.

Itt felismerem, hogy a szüleim sem akarnák máshogy. Valójában nem ők várják tőlem, hogy ilyen vagy olyan legyek. Lehet, hogy egyszer így volt, vagy ezt hittem el. Most már azonban ez nem számít.
És lassan észreveszem, hogy önálló vagyok, szabad vagyok - a lényem mindig is az volt. Én hoztam a döntéseket. Megbocsátom magamnak, hogy milyen okoknál fogva.
Félelemből? ~ Átölelem magam benne.
Magányból? ~ Felismerem, hogy már itt vagyok velem.
Sokszor elhibáztam. Nemhogy nem vagyok tökéletes, hanem egyenesen iszonyúan esendő és sebezhető. Tökéletlen ~ Észreveszem, hogy pont ez a szerethető is bennem.
Fogok- e hibázni ezután is? ~ Biztosan.
Tudok-e nagyobb teret adni a bizonytalanságnak, a lehetőségnek a bukásra, törésre, sérülésre és ezzel együtt az életre, örömre, mélységre és valódiságra? ~ Igen.

Engedem. Tanulok. Egyre nagyobb a hely bennem és körülöttem.
Egyre jobban megérkezhet a saját életem, hisz már tanulom fogadni.

A többit és hogy “mi lesz?” pedig: nem tudom.

Azt olvastam egyszer, hogy amíg tudod mi vár rád, addig nem igazán a saját utadon vagy. Illetve legalábbis nagy kontrollban.

Követni a szíved és igazságait napról napra hatalmas kalandnak tűnik. Amiben ott van az a “legtöbb”, az : ez így Pont Elég. •

Ví •

2026. február 21.

Vannak dolgok, amiket eltemetünk, bár nem kellene. S melyeket nem hagyunk békében nyugodni. Újra és újra kihantoljuk őket.

Rejtsd el az emberek elől a halál rítusait, szentségét, takard el misztériumát és elfelejtenek élni.​
A saját szívedet először a saját életednek odaadni.
Addig senkivel nem érzed magad eléggé biztonságban, amíg saját magadévá nem engedted válni a szíved egészét.
Egy férfi sem lesz elég jó, elég biztonságos. Egy társ sem. A férfinak sem lesz elég jó az a nő, aki épp mellette van. Nem tudunk egymásnak elég jók lenni, amíg a saját szívünktől is ennyire félünk. Amíg ennyire nem jó otthon lenni magunkban.

Odaadni magad az egyetlen helynek, ahol mindenki és minden állandó biztonságban van. A szíved terének. Minden befér oda, anélkül, hogy bántana.
Csak az nem tud bántani, ami és aki ott van bent. Igazán.

Mindig csak az fáj, ami kívül van. Karcol és harcol a bejutásért. Semmi mást nem akar, csak hogy nyisd ki az ajtót, hogy ott bent megnyugodhasson. Nem számít, hogy a zokogástól kifáradva, a fájdalomtól összeomolva vagy a haragtól tombolva. Ha a szív terébe engeded, meg fog nyugodni és át fog alakulni.
Át fog alakulni.
Át fog alakulni.
Megmutatja másik arcát.
Az pont ugyanolyan, mint a tiéd.


Add oda magad a szívednek. Add oda a szívedet az Életednek, a létezésednek, annak minden érzésével, élményével, kihívásával. Ez csak a Te életed. A Mindenséggel együtt.
Találj és ápolj biztonságot magaddal érzésről érzésre. Döntésről döntésre. Minden, ami eddig az utadon Veled történt, Te vagy. Ilyen vagy olyan formában. Megtörténtél magaddal mások személyében. Próbáltál bejutni a szívbe.

Ehhez néha faltörő kosnak vagy kíméletlen ellenségnek álcázott mentorok segítettek hozzá. Asszisztáltak önmagaddá válni.
Semminek nincs más szándéka, mint közelebb segíteni minket magunkhoz.
Amikor ezt megérted és beengeded, talán kisebb törések is elegendőek már a formálódáshoz. Amikor pedig mégsem: a nagyobb repedés csak nagyobb helyet csinál.

Az igazságosság nem abban rejlik, hogy a létezés fáj-e vagy nem fáj és hogy mennyire.
Az Igaziság azonban abban rejlik, hogy mennyire engeded magad érezni. Mennyire engeded magad Élni és meghalni egyszerre. Ciklusaidban, akár évszakról évszakra, napról napra.
Nem a létezés fárasztó, nem a munkád, nem a kapcsolataid.
Hanem ellenállni annak, hogy érezd a hatását.
Ellenállni annak, hogy beengedd a szívedbe mindazt, ami történik veled. Mindenkit, aki történik veled.


Milyen érzés páncél falak előtt állva könyörögni a bejutásért?
Milyen érzés torkod szakadtából kiabálni vagy épp tehetetlenül, torkodat szorítva némán zokogni és összetörni?...
Biztosan próbáltál már így elérni valakihez.
Talán még egész kicsi voltál.
Üvöltöttél Anyának vagy Apának, hogy engedjen be végre a szívébe megnyugodni.

A valódi szívtérben MINDIG nyugalom van. Elfogadás, békesség, megengedés és a szabadság tudatállapota, a mindenség Egysége. Ott minden egyértelmű. Ott csak a MI létezik. Én és Te, együtt.
Minden Rendben Van. Minden a Mostban van és egyszerre az időtlenségben. A végtelenségben.
Oda vágyunk vissza újra és újra.
Újra és újra.


Mondják, hogy vannak ajtók, amiket csak belülről lehet kinyitni.
Én azt gondolom, hogy vannak ajtók, amik egyáltalán nem léteznek. Hatalmas kapuk és boltívek vannak a helyén és szabad az átjárás.
Ez nem azt jelenti, hogy nem fáj vagy horzsol néha átmenni, hanem azt, hogy van mozgás és áramlás.
Zajlik az Élet.

A falak a kapuktól messzebb emelődnek. Várfalak és tüskés barikádok. Elválasztanak ösvényt ösvénytől. Utat úttól, patakot a folyótól, folyót a tengertől. Óceánt a partoktól. Kettéválasztják az eget a földtől, az alsót a felsőtől. A jobbot a baltól. A férfit a nőtől. A hangot a dallamtól, az egyént a családrendszerétől, az eseményt a kontextustól, a hatást attól, ami kiváltotta.

Elválasztja a tettest az áldozattól, az egyszerűt a bonyolulttól, a mélységet a magasságtól, a felszínt az alatta lévő rétegektől, az úton levést a megérkezéstől, a nappalt az éjszakától, az életet a haláltól.
Az elválasztottságban nincs növekedés, nincs teljesség, nincs értelem, nincs igazság. Az elválasztottságban időlegesség van. Ideiglenesség és megszakadás. Kettétörés és hasadás. Állandó szétszakítottság.
Összekeverjük a halált a megrekedettséggel. Az áramlás hiányával. A tagadással. Az elutasítással. A felelősség hárításával. A bujkálással, a hamissággal. Az őszintétlenséggel.

A valódi halál az áramlás része. A halálban újjászületsz valami mássá. Minden reggel amikor felkelsz, már nem ez vagy, aki előző nap elaludt. Valami meghalt benned. Átalakult.
Minden megoldott konfliktussal, kimondott igazsággal, minden kifejezett érzelemmel, felvállalt mélységgel megváltozik benned valami. Vagy valaki.
Minden elmondott történettel, minden elengedett baráttal, minden elgyászolt szerelemmel, minden eltemetett szerettünkkel megváltozik bennünk valami. Valaki.
Amikor hagyjuk. A halállal teljesíti be rendeltetését.
A halállal lesz teljes a küldetése, a tanítás. Amikor nem engedsz el valamit, pedig már rég menni van ideje: nem őt tartod életben, hanem megpróbálod lefagyasztani, kalitkába zárni és önmagadat száműzöd a falak mögé az elválasztottságba, a megrekedettségbe.
Abban a térben egyre kevesebb a lehetőség, egyre kevesebb a levegő és a tér.
És egyre inkább egyedül vagy.

Azt hiszed a másik emlékét őrzöd meg, ám közben csak elzárod saját magadat az Áramlástól. Egy mementová válsz, egy szoborrá, aki látszólag él, azonban valójában alig létezik.

Minden alkalommal, amikor halott szeretteinkkel kapcsolódunk, mindenkinek egyetlen legfőbb üzenete van: Menj és Te élj!

Azzal nyer értelmet, azzal adódik többre minden veszteség, azzal tiszteled meg az addig bejárt utat és a másikat, ha Te tovább mész. Elfogadod a fájdalom ajándékát és talán lassan, de tovább mész.

Nem könnyű elfogadni egy-egy ilyen ajándékot. Nagy bátorság szükséges hozzá. Elfogadni.
Megengedni, hogy az lehessen, ami Van.
Hisz mindez már megtörtént. Mindaz amit félsz elveszíteni, már amúgy sincs veled. Ami Veled maradt, az a hiány.
Az űr. A fájdalom.

Érezd.
Érezd.
Érezd!

Élő bizonyítéka annak, hogy élsz, hogy a szeretet Van. Él benned.

A fájdalom teret csinál. Medret váj.
A könnyek megtöltik, táplálják a talajt.
Emlékeztetnek az Élet Víz természetére.
Áradni akar. Folyni, áramolni. Viharrá, esővé válni vagy épp párává hétköznapjaid ablakain.
Csónakod alatt.
Sejtjeid között.
Érzed?
Mindig. Mozog.


Ezek a könnyek segítenek alkalmazkodni; segítenek táplálni, lemosni és éltetni aminek Ideje van.
Aki elment, hadd menjen. Aki itt van, hadd maradjon.
Te mivel töltöd meg az Űrt? Mivé formálod ezután?


Mindenki biztonságban van a Szívedben.


Itt az ideje befelé indulnod neked is.
Csak Rád vársz.


Mindvégig csak magadra vártál.
Most már itt vagy.


Most, most, most
és ezáltal mindörökké.

​.
Ví, 2025. október

 Művészet ~
 
Szerelmes vagyok az erdőbe. Minden sejtemet lelkesíti, zsibongatja, csitítja, simogatja, puszilgatja, öleli, békíti, teljesíti.
Amikor nem létezem elválasztva a természettől: szerelmes vagyok a létezésbe, a saját itt létembe, a „vanságomba”. Szerelmes vagyok magomba, az Életbe. Amikor átélem együvé tartozásomat vele, nem tudok nem szerelmes lenni. Ez a szerelmesség egy ünnep. Ez maga az Öröm. A nem akarás, a szükség nélküliség, a megelégedettség. Mindez korábban számomra egy „én nélküliséget” is jelentett. Mára azt tanulom, hogy mit jelent az énnel együtt átadni magam ennek. Egynek lenni(nagybetűvel) csak úgy lehet igazán, ha egy(kisbetűvel) is vagyok. …
Fontos feladatommá vált nem kihagyni engem ebből a szerelmességből. Oly módon itt lenni minden emberi részemmel együtt, minden halandó létemhez tartozó tapasztalással, esetleges tulajdonsággal, változó aspektusaimmal, nehéz érzésekkel, a szeretetteljes cselekedetek emlékeivel, vágyakkal és a folyton egyszerre elmúlásban és keletkezésben lévő lényemmel, hogy nem takarok ki magam elől semmit magamból. A korábban nem ismert, nem szeretett, szégyellt, megvetett, erősen megítélt részeimet is kiteszem most a napra. Nem büntetésből, hanem mert érzem, hogy a barátaim ők is, csak kevés figyelmet kaptak eddig. Nagy magányosságukban elkezdték felhívni magukra a figyelmet olyan módokon, amit reméltek, hogy észreveszek. Ilyenek az ismétlődő csalódások, rettegő önbizalomhiány, önbántás, önszabotázs, függőség.
Ahogy itt napozunk együtt, most minden békés, mert nem kell sehova menekülniük előlem. Én sem menekülök előlük.
Itt vagyok, itt van velem a Természet minden lénye, ereje. Minden isteni itt van velem, az Isten is. Itt vagyok magammal és megtestesülök. Épp most, pont így, pont most. Pont.
 
Minden egyes ember egy művészeti alkotás. Művészetnek lenni pedig annyi, mint önazonosan megnyilvánulni, felvállalni, kifejezni, beleállni, elmesélni, lebontani, újjá szeretni. Megmutatni önmagadnak, a legbelül létezőnek azt, hogy éppen milyen módon tapasztalod azt, aki vagy, amilyen vagy éppen most. Pont így, ahogy vagy. Megítélés, címkézés nélkül csak átélni. Csak hagyni lenni. Pont ilyennek. Gyönyörködni és szerelembe merülni vele. Veled. Ezzel a kifejeződéssel, isten egy darabjának megnyilvánulásával. A „vansággal”.  Melynek nincs iránya, nincs célja, nincs akarata, nincs elvárása… S mindezzel a szívemben itt vagyok én - legyen az bárki is, akinek van egy igénye, ami a megengedésből születik. Ez pedig a vágy megosztani és osztozni mindennek az átélésében. A létörömben. Belefesteni, belerajzolni az anyag szövetébe, beleírni, suttogni és beleénekelni. Beletáncolni és belebukfencezni. Belehemperegni és eggyé válni minden aspektusával a természetnek. Megmutatni, hogy minden ásvány, minden növény, a földek, állatok és minden elem itt él bennem. Itt Él Bennünk.
 
Nagyon szeretem a csendet. De fontos mondanivalóm van. A bujkálás és szégyenkezés gyermekkori/transzgenerációs/előző életbeli ( - teljesen mindegy melyik) emelte falak mögött mindig ugyanaz dobog. „Fontos mondanivalóm van, és készen állok nem elhallgattatni magam. A bennem, rajtam keresztül mozdulót és megnyilvánulni vágyót. Azért vagyok itt, hogy utat adjak neki, eszközt találjak számára, segítsem őt az Anyagban. Pont most, pont így. Megengedéssel, puhasággal, kíváncsisággal.” Mi a Te mondanivalód?
 
Jöjj elő elfojtott üvöltés, elnyomott életerő, legyél akár düh, fenyegető álcát öltő üzenet, itt vagyok és fogadlak. Készen állok látni, hallani és érezni Téged.
Mi a Te történeted? Mi akar megszólalni a sejtjeiden át? Mit hoztál Te az anyagba? A szellemi és lelki sík változatos kalandjai és üzenetei mily módon találnak utat az anyagban általad? Te mit építesz tetteiddel, jelenléteddel?
 
Amikor elfelejtjük az én jelentőségét, az egyéni, esetleges megélések, érzések, átélt események súlyát és hatását, azzal elfelejtjük az istent. Az istent, aki rajtunk keresztül tapasztalja önmagát. 
Nem rajtunk kívül van.
Számítunk.  Számítasz.
Én Számítok.
 
Itt ülök az erdőmben és szerelmes vagyok belé. Itt ülök egy erdőben, az Egy erdőben, hisz amikor itt vagyok, csak ez számít. Ez a világ egyetlen legfontosabb erdője, és most az enyém. S én az övé vagyok. Amint így élem át őt és magamat, nem tudok nem felelősséget érezni érte. Azért, hogy hogyan bánok vele. Hogyan bánok magammal. Hogyan bánok veled?
 
Szerelmes vagyok az istenbe, szerelmes vagyok magamba. Olyannyira, hogy én magam válok Szerelemmé.
Hatalmasan apró pötty vagyok. Pont, mint Te. .
 
.
 
Az egyén útjában benne van az Egész út, fájdalmában a közösség fájdalma, a nép fájdalma. Örömében mindenki öröme. Számít az egyén, számít az én, mert ha az gyógyul, minden körülötte gyógyul. Hisz bennünk a mindenség.
Amikor elválasztva létezem a természettől: magányos vagyok, szomorú, önbántó, dühös, önsajnáló, egy áldozat, szuicid hajlamú, bezárt szívű, elvárás és teljesítmény fókuszú, kritikus, alá- és fölérendeltségben szenvedő, játszmákat működtető, szégyenkező, agresszív, elveszett… ésígytovább… Ez az arcom, ezek a megéléseim is hozzám tartoznak. Amikor átélem, s nem csak értelmemmel tudom, hogy mindez ugyanúgy hozzám tartozik, a bennem élő istenhez tartozik, azon nyomban nem tudnak már csak ezek uralni és irányítani. Amíg ki akarom vetni őket magamból, el akarom rejteni, elhazudni, letakarni, hangosabbá válnak, én pedig megosztottságomban velük azonosulok.
Amint elfogadom őket részeimként, máris nem tudok beleájulni abba az állapotba, amiben az erényeimre, szeretettségemre sem emlékszem. Amíg vagy ilyennek vagy olyannak ismerem magam, szükségszerűen pártoskodom egyik „oldal” mellett, s így nem lehetek egész és igaz. Amint mindkét vagy mindahány féle aspektusomat önmagamhoz ölelem, híddá válok világaim között. Teljességgé, Egésszé egyesítem magam. Csak hagyom, hogy Legyenek. Hagyom, hogy legyek, s közben vigyázok rájuk itt belül, hogy odakint ne bántsanak se engem, se másokat. A legtöbbször az értő és érző figyelmem elég. Elegendő ahhoz, hogy béke legyen a viharban is. Ez nem egyenlő az elnyomással vagy elfojtással. Ez egy belső megengedés.
Ez a megengedés egy végtelenül táguló teret hoz létre a szívben, ahol már könnyebb játszani, látszani, mesélni, dalolni, felfedezni, rácsodálkozni önmagamra. És ez maga a csoda.
 
Elsírni a könnyeket, kiordítani a dühöt, kitáncolni a félelem okozta görcsöket a testből.
Csoda.
Élvezni az alkotást, szaladni és kacagni az esőben, szerelmeskedni vagy épp biciklizni.
Csoda.
Megmutatni a sebezhetőségünket, mutatni és érezni amit érzünk, megosztani a gondolatainkat, vágyainkat, álmainkat. Megnyílni, megtisztelni, elmesélni, bevallani, meghallani. Először önmagunkat önmagunk előtt.
Csoda.
Majd mások előtt is… Csoda, Csoda.
A leginkább rejtegetett és szégyellt részeinket felvállalni.
Csoda.
Félelem mellett a bátorságot választani; sérül részeinket könnyeinkkel öntözni.
Csoda.
 
Gyógyítást és gyógyulást hozó egyéni ajándékaim oda vannak elrejtve a legmélyebb fájdalmaim, hallgatásom, szégyenem alá. Hullámokban bomlik ki, akár a virágok amikor nyílnak egy fán, bimbóról bimbóra egymás után.
Nincs olyan, hogy túl sok, túl kevés, túl érzékeny, túl hangos, túl halk… túl ilyen vagy olyan. Mindez feloldódik, amikor megtalálom mi az Én szívem igazsága. Ott minden pont úgy, pont akkor, pont tökéletes, pont én vagyok. Ha szívemben igaz, annak úgy van helye bennem.
S amikor Nekem helyem van Bennem, akkor a másikban megmutatkozó igazságot is bírom látni. Választanom nem kell az övét, de már bírom látni. Értem, és Érzem is… Helye lesz annak is. Elférünk már mindketten, mindahányan a tágasságban. Abban a Térben, ahol mindennek van helye, még akkor is, amikor mi nem értjük, nem bírjuk látni.
 
Ahogy ülök itt az erdőmben, szerelmetes fényességgel süt rám a téli Nap fénye, és a csukott szemeim mögött is látom az erdőt, ami ismét ajándékot adott nekem. A legnagyobb ajándékot és tanítást adta, amit lehet: Megmutatta ÖnMagát. Pont így, pont most, pont nekem. Úgy, ahogy Van.

“Én csak a szívemet akarom, úgy, ahogy van. Fájdalmával, nehezével, örömével, rejtett részeivel, bujkáló haragjával, gyönyörködő puhaságával, huncut játékosságával, mélysége tiszteletével, bánatos óráival, titkos vágyaival, felemésztő szégyenével. Egy szívet, amihez odafordulok, amikor szüksége van rám, mindegy, hogy mi az, amit tartalmaz éppen és figyelmet kér. Éppen akkor, pont ott, pont akkor, pont úgy. Most. Mert most vagyok itt. 
Én csak a szívedet akarom, úgy, ahogy van. Fájdalmával, nehezével, örömével, rejtett részeivel, bujkáló haragjával, gyönyörködő puhaságával, huncut játékosságával, mélysége tiszteletével, bánatos óráival, titkos vágyaival, felemésztő szégyenével. Egy szívet, amihez odafordulok, amikor szüksége van rám, mindegy, hogy mi az, amit tartalmaz éppen és figyelmet kér. Éppen akkor, pont ott, pont akkor, pont úgy. Most. Mert most vagyok itt.”
Aki vállalja, hogy megmutatja magát, az látható lesz. Látva érezheti magát, pont akkor, pont úgy, ahogy éppen van. Megközelíthetővé válik. Valóságosan. Igaz módon. Bátran, szégyenteljesen, ami kockázatos, félelmetes, de mégis a nehezebb utat választva egy idő után már sokkal könnyebb. Mert a nehezével együtt is, az igazság, a valóság sokkal könnyebb. Akik ezt el tudják viselni, azok egyre közelebb kerülnek ahhoz, amit tudat alatt is keresnek. Felszabadulás, szabadság, békesség, elfogadás. Ezt keressük a külvilág vágyaiban, a munkamániában, a szerekben, a függőségekben, a veszekedések közben, a magányos órákban, amikor a figyelmünket valami más köti le, csak ne kelljen szembesülni azzal, amit hordozunk. A szívben lévő gazdagság és színesség nem csupa öröm és eufória, hanem sok szomorúság, gyász, kín, félelem is… Megosztani tudni önmagunkkal ítélkezés nélkül; majd megosztani egymással is, az igazi kincs, amit kevesen vállalnak. Az egy varázslatos, intim mágikus tér, ahol transzformálódni tud ami bennünk van valamivé, ami mi magunk vagyunk. Amivel Egyek vagyunk. Így ott születik újjá az Egység. S mi egymás tanúi vagyunk ebben. Ez az itt és most varázsa. Ez a létezés egyik legszebb ajándéka. 

Zérus

​Az intuitív tetováló napok egyszerre emelkedett és mély megéléseit nehéz szavakkal megfogni, ahogy azokat a képeket, érzéseket is, amik feljönnek bennünk amikor ilyen oknál fogva kapcsolódunk és jeleket követünk.
Ez mindig a két emberről szól, aki jelen van. A hozzám érkező vendég indítja el azzal, hogy bizalommal és nyitottsággal érkezik, én pedig a teret tudom adni ahhoz, hogy ami ki akar bomlani aznap, jönni tudjon.
Az indító beszélgetés során olyan érzéseket, felmerülő gondolatokat vagy élethelyzetet ismerek meg, amit az a lélek hoz magával, aki úgy döntött, hogy szeretne azzal dolgozni, ami éppen benne zajlik. Ez gyakran nem konkrét és tisztán körvonalazható, inkább csak sejthető. Mégis, jellemző, hogy amikor aznap elkezdünk kapcsolódni, egészen más téma jelenik meg a térben, mint az eltervezhető lett volna. Intuitív módon olvasunk kártyát vagy nyitunk könyvet és olvasunk az elénk kerülő jelekből. Szépen kerekedik és kapcsolódik minden, ami elénk kerül, és immár a jelek vezetnek minket. A vendégem mesél, aztán a jelek, néha kérdezek, majd gyakran megjelennek bennem is képek, mondatok, érzések, amik ahhoz az energiához tartoznak, amivel aznap dolgozhatunk. Ezek mindig sugalmazások, amikről mi döntünk, hogy követjük-e őket. Ez egy finomra hangolt együttműködés köztem, a vendégem és a minket is érintő, körülvevő energiák között.

Judit témája a halál, a nehéz érzések, stabilitás és béke hiánya. A lélek bezártsága, a szembenézés nehézsége, még fel nem dolgozott terhek súlya, a nehezen megszólalás, a bezártság.
A kártya amit húzott, a Világ (Tarot), és a hagyományos elemzés helyett mi a képek ránk gyakorolt hatását kibontva beszéltük meg mi az, amit üzen. Ezután ahol a könyv kinyílt, csupán felerősítette azt, amiről addig is beszéltünk. Mintegy hatványozta, transzformálta.
A zérus nem egy számot, hanem a tökéletes formát képviseli, míg az iszlám hit szerint az istenség lényegét jelképezte. Az indiaiak szerint üres tér. Mindenfajta mennyiség hiányát jelző szimbólum. Magként képviseli a lehetőséget, ami a zérust követően történhet, és azt is, ami előtte volt. A minden és a semmi, a lehetőség és az állandóság, a „vanság” egyszerre.
A világ kártyán a női alak is egy nagy, ovális formában, egy zérusban áll, épp átkel rajta, mintha az egy kapu lenne.
Ezek nyomán kezdtem el rajzolni Judit karjára, és hagytam magam vezetni. A zérus mint kapu, mint üres sziget, tükör, beavató tér jelent meg, majd a kígyóra emlékeztető mozgás és forma, aminek szintén nincs eleje és vége, nem kezdődik és nem végződik. Egyszerre mégis mindkettőt megjeleníti. Érinti és kapcsolódik is a zérushoz és akár függetlenül tőle is létezik. Ugyanígy az indák, a kis kacsokkal, kapaszkodókkal, lépcsőfokokkal. Kapcsolódás, távolság, tér, közelség, folytonosság egyszerre.
Végül Aranykapuvá is avanzsált ez az átjáró, újabb jelentéssel ruházva fel a szimbólumot. Az aranyvirágok pedig három stádiumban nyílnak, egy zsenge hajtás, egy bimbós virág és egy kinyílt, hétszirmú, kiteljesedett növény a lélek gyöngymagjával ragyogva…
Ez egy része a történetnek, ami Judité és közben az enyém is, és közben kicsit mindenkié lehet a saját útjának valamely pontján.