Művészet ~
 
Szerelmes vagyok az erdőbe. Minden sejtemet lelkesíti, zsibongatja, csitítja, simogatja, puszilgatja, öleli, békíti, teljesíti.
Amikor nem létezem elválasztva a természettől: szerelmes vagyok a létezésbe, a saját itt létembe, a „vanságomba”. Szerelmes vagyok magomba, az Életbe. Amikor átélem együvé tartozásomat vele, nem tudok nem szerelmes lenni. Ez a szerelmesség egy ünnep. Ez maga az Öröm. A nem akarás, a szükség nélküliség, a megelégedettség. Mindez korábban számomra egy „én nélküliséget” is jelentett. Mára azt tanulom, hogy mit jelent az énnel együtt átadni magam ennek. Egynek lenni(nagybetűvel) csak úgy lehet igazán, ha egy(kisbetűvel) is vagyok. …
Fontos feladatommá vált nem kihagyni engem ebből a szerelmességből. Oly módon itt lenni minden emberi részemmel együtt, minden halandó létemhez tartozó tapasztalással, esetleges tulajdonsággal, változó aspektusaimmal, nehéz érzésekkel, a szeretetteljes cselekedetek emlékeivel, vágyakkal és a folyton egyszerre elmúlásban és keletkezésben lévő lényemmel, hogy nem takarok ki magam elől semmit magamból. A korábban nem ismert, nem szeretett, szégyellt, megvetett, erősen megítélt részeimet is kiteszem most a napra. Nem büntetésből, hanem mert érzem, hogy a barátaim ők is, csak kevés figyelmet kaptak eddig. Nagy magányosságukban elkezdték felhívni magukra a figyelmet olyan módokon, amit reméltek, hogy észreveszek. Ilyenek az ismétlődő csalódások, rettegő önbizalomhiány, önbántás, önszabotázs, függőség.
Ahogy itt napozunk együtt, most minden békés, mert nem kell sehova menekülniük előlem. Én sem menekülök előlük.
Itt vagyok, itt van velem a Természet minden lénye, ereje. Minden isteni itt van velem, az Isten is. Itt vagyok magammal és megtestesülök. Épp most, pont így, pont most. Pont.
 
Minden egyes ember egy művészeti alkotás. Művészetnek lenni pedig annyi, mint önazonosan megnyilvánulni, felvállalni, kifejezni, beleállni, elmesélni, lebontani, újjá szeretni. Megmutatni önmagadnak, a legbelül létezőnek azt, hogy éppen milyen módon tapasztalod azt, aki vagy, amilyen vagy éppen most. Pont így, ahogy vagy. Megítélés, címkézés nélkül csak átélni. Csak hagyni lenni. Pont ilyennek. Gyönyörködni és szerelembe merülni vele. Veled. Ezzel a kifejeződéssel, isten egy darabjának megnyilvánulásával. A „vansággal”.  Melynek nincs iránya, nincs célja, nincs akarata, nincs elvárása… S mindezzel a szívemben itt vagyok én - legyen az bárki is, akinek van egy igénye, ami a megengedésből születik. Ez pedig a vágy megosztani és osztozni mindennek az átélésében. A létörömben. Belefesteni, belerajzolni az anyag szövetébe, beleírni, suttogni és beleénekelni. Beletáncolni és belebukfencezni. Belehemperegni és eggyé válni minden aspektusával a természetnek. Megmutatni, hogy minden ásvány, minden növény, a földek, állatok és minden elem itt él bennem. Itt Él Bennünk.
 
Nagyon szeretem a csendet. De fontos mondanivalóm van. A bujkálás és szégyenkezés gyermekkori/transzgenerációs/előző életbeli ( - teljesen mindegy melyik) emelte falak mögött mindig ugyanaz dobog. „Fontos mondanivalóm van, és készen állok nem elhallgattatni magam. A bennem, rajtam keresztül mozdulót és megnyilvánulni vágyót. Azért vagyok itt, hogy utat adjak neki, eszközt találjak számára, segítsem őt az Anyagban. Pont most, pont így. Megengedéssel, puhasággal, kíváncsisággal.” Mi a Te mondanivalód?
 
Jöjj elő elfojtott üvöltés, elnyomott életerő, legyél akár düh, fenyegető álcát öltő üzenet, itt vagyok és fogadlak. Készen állok látni, hallani és érezni Téged.
Mi a Te történeted? Mi akar megszólalni a sejtjeiden át? Mit hoztál Te az anyagba? A szellemi és lelki sík változatos kalandjai és üzenetei mily módon találnak utat az anyagban általad? Te mit építesz tetteiddel, jelenléteddel?
 
Amikor elfelejtjük az én jelentőségét, az egyéni, esetleges megélések, érzések, átélt események súlyát és hatását, azzal elfelejtjük az istent. Az istent, aki rajtunk keresztül tapasztalja önmagát. 
Nem rajtunk kívül van.
Számítunk.  Számítasz.
Én Számítok.
 
Itt ülök az erdőmben és szerelmes vagyok belé. Itt ülök egy erdőben, az Egy erdőben, hisz amikor itt vagyok, csak ez számít. Ez a világ egyetlen legfontosabb erdője, és most az enyém. S én az övé vagyok. Amint így élem át őt és magamat, nem tudok nem felelősséget érezni érte. Azért, hogy hogyan bánok vele. Hogyan bánok magammal. Hogyan bánok veled?
 
Szerelmes vagyok az istenbe, szerelmes vagyok magamba. Olyannyira, hogy én magam válok Szerelemmé.
Hatalmasan apró pötty vagyok. Pont, mint Te. .
 
.
 
Az egyén útjában benne van az Egész út, fájdalmában a közösség fájdalma, a nép fájdalma. Örömében mindenki öröme. Számít az egyén, számít az én, mert ha az gyógyul, minden körülötte gyógyul. Hisz bennünk a mindenség.
Amikor elválasztva létezem a természettől: magányos vagyok, szomorú, önbántó, dühös, önsajnáló, egy áldozat, szuicid hajlamú, bezárt szívű, elvárás és teljesítmény fókuszú, kritikus, alá- és fölérendeltségben szenvedő, játszmákat működtető, szégyenkező, agresszív, elveszett… ésígytovább… Ez az arcom, ezek a megéléseim is hozzám tartoznak. Amikor átélem, s nem csak értelmemmel tudom, hogy mindez ugyanúgy hozzám tartozik, a bennem élő istenhez tartozik, azon nyomban nem tudnak már csak ezek uralni és irányítani. Amíg ki akarom vetni őket magamból, el akarom rejteni, elhazudni, letakarni, hangosabbá válnak, én pedig megosztottságomban velük azonosulok.
Amint elfogadom őket részeimként, máris nem tudok beleájulni abba az állapotba, amiben az erényeimre, szeretettségemre sem emlékszem. Amíg vagy ilyennek vagy olyannak ismerem magam, szükségszerűen pártoskodom egyik „oldal” mellett, s így nem lehetek egész és igaz. Amint mindkét vagy mindahány féle aspektusomat önmagamhoz ölelem, híddá válok világaim között. Teljességgé, Egésszé egyesítem magam. Csak hagyom, hogy Legyenek. Hagyom, hogy legyek, s közben vigyázok rájuk itt belül, hogy odakint ne bántsanak se engem, se másokat. A legtöbbször az értő és érző figyelmem elég. Elegendő ahhoz, hogy béke legyen a viharban is. Ez nem egyenlő az elnyomással vagy elfojtással. Ez egy belső megengedés.
Ez a megengedés egy végtelenül táguló teret hoz létre a szívben, ahol már könnyebb játszani, látszani, mesélni, dalolni, felfedezni, rácsodálkozni önmagamra. És ez maga a csoda.
 
Elsírni a könnyeket, kiordítani a dühöt, kitáncolni a félelem okozta görcsöket a testből.
Csoda.
Élvezni az alkotást, szaladni és kacagni az esőben, szerelmeskedni vagy épp biciklizni.
Csoda.
Megmutatni a sebezhetőségünket, mutatni és érezni amit érzünk, megosztani a gondolatainkat, vágyainkat, álmainkat. Megnyílni, megtisztelni, elmesélni, bevallani, meghallani. Először önmagunkat önmagunk előtt.
Csoda.
Majd mások előtt is… Csoda, Csoda.
A leginkább rejtegetett és szégyellt részeinket felvállalni.
Csoda.
Félelem mellett a bátorságot választani; sérül részeinket könnyeinkkel öntözni.
Csoda.
 
Gyógyítást és gyógyulást hozó egyéni ajándékaim oda vannak elrejtve a legmélyebb fájdalmaim, hallgatásom, szégyenem alá. Hullámokban bomlik ki, akár a virágok amikor nyílnak egy fán, bimbóról bimbóra egymás után.
Nincs olyan, hogy túl sok, túl kevés, túl érzékeny, túl hangos, túl halk… túl ilyen vagy olyan. Mindez feloldódik, amikor megtalálom mi az Én szívem igazsága. Ott minden pont úgy, pont akkor, pont tökéletes, pont én vagyok. Ha szívemben igaz, annak úgy van helye bennem.
S amikor Nekem helyem van Bennem, akkor a másikban megmutatkozó igazságot is bírom látni. Választanom nem kell az övét, de már bírom látni. Értem, és Érzem is… Helye lesz annak is. Elférünk már mindketten, mindahányan a tágasságban. Abban a Térben, ahol mindennek van helye, még akkor is, amikor mi nem értjük, nem bírjuk látni.
 
Ahogy ülök itt az erdőmben, szerelmetes fényességgel süt rám a téli Nap fénye, és a csukott szemeim mögött is látom az erdőt, ami ismét ajándékot adott nekem. A legnagyobb ajándékot és tanítást adta, amit lehet: Megmutatta ÖnMagát. Pont így, pont most, pont nekem. Úgy, ahogy Van.

“Én csak a szívemet akarom, úgy, ahogy van. Fájdalmával, nehezével, örömével, rejtett részeivel, bujkáló haragjával, gyönyörködő puhaságával, huncut játékosságával, mélysége tiszteletével, bánatos óráival, titkos vágyaival, felemésztő szégyenével. Egy szívet, amihez odafordulok, amikor szüksége van rám, mindegy, hogy mi az, amit tartalmaz éppen és figyelmet kér. Éppen akkor, pont ott, pont akkor, pont úgy. Most. Mert most vagyok itt. 
Én csak a szívedet akarom, úgy, ahogy van. Fájdalmával, nehezével, örömével, rejtett részeivel, bujkáló haragjával, gyönyörködő puhaságával, huncut játékosságával, mélysége tiszteletével, bánatos óráival, titkos vágyaival, felemésztő szégyenével. Egy szívet, amihez odafordulok, amikor szüksége van rám, mindegy, hogy mi az, amit tartalmaz éppen és figyelmet kér. Éppen akkor, pont ott, pont akkor, pont úgy. Most. Mert most vagyok itt.”
Aki vállalja, hogy megmutatja magát, az látható lesz. Látva érezheti magát, pont akkor, pont úgy, ahogy éppen van. Megközelíthetővé válik. Valóságosan. Igaz módon. Bátran, szégyenteljesen, ami kockázatos, félelmetes, de mégis a nehezebb utat választva egy idő után már sokkal könnyebb. Mert a nehezével együtt is, az igazság, a valóság sokkal könnyebb. Akik ezt el tudják viselni, azok egyre közelebb kerülnek ahhoz, amit tudat alatt is keresnek. Felszabadulás, szabadság, békesség, elfogadás. Ezt keressük a külvilág vágyaiban, a munkamániában, a szerekben, a függőségekben, a veszekedések közben, a magányos órákban, amikor a figyelmünket valami más köti le, csak ne kelljen szembesülni azzal, amit hordozunk. A szívben lévő gazdagság és színesség nem csupa öröm és eufória, hanem sok szomorúság, gyász, kín, félelem is… Megosztani tudni önmagunkkal ítélkezés nélkül; majd megosztani egymással is, az igazi kincs, amit kevesen vállalnak. Az egy varázslatos, intim mágikus tér, ahol transzformálódni tud ami bennünk van valamivé, ami mi magunk vagyunk. Amivel Egyek vagyunk. Így ott születik újjá az Egység. S mi egymás tanúi vagyunk ebben. Ez az itt és most varázsa. Ez a létezés egyik legszebb ajándéka. 

Zérus

​Az intuitív tetováló napok egyszerre emelkedett és mély megéléseit nehéz szavakkal megfogni, ahogy azokat a képeket, érzéseket is, amik feljönnek bennünk amikor ilyen oknál fogva kapcsolódunk és jeleket követünk.
Ez mindig a két emberről szól, aki jelen van. A hozzám érkező vendég indítja el azzal, hogy bizalommal és nyitottsággal érkezik, én pedig a teret tudom adni ahhoz, hogy ami ki akar bomlani aznap, jönni tudjon.
Az indító beszélgetés során olyan érzéseket, felmerülő gondolatokat vagy élethelyzetet ismerek meg, amit az a lélek hoz magával, aki úgy döntött, hogy szeretne azzal dolgozni, ami éppen benne zajlik. Ez gyakran nem konkrét és tisztán körvonalazható, inkább csak sejthető. Mégis, jellemző, hogy amikor aznap elkezdünk kapcsolódni, egészen más téma jelenik meg a térben, mint az eltervezhető lett volna. Intuitív módon olvasunk kártyát vagy nyitunk könyvet és olvasunk az elénk kerülő jelekből. Szépen kerekedik és kapcsolódik minden, ami elénk kerül, és immár a jelek vezetnek minket. A vendégem mesél, aztán a jelek, néha kérdezek, majd gyakran megjelennek bennem is képek, mondatok, érzések, amik ahhoz az energiához tartoznak, amivel aznap dolgozhatunk. Ezek mindig sugalmazások, amikről mi döntünk, hogy követjük-e őket. Ez egy finomra hangolt együttműködés köztem, a vendégem és a minket is érintő, körülvevő energiák között.

Judit témája a halál, a nehéz érzések, stabilitás és béke hiánya. A lélek bezártsága, a szembenézés nehézsége, még fel nem dolgozott terhek súlya, a nehezen megszólalás, a bezártság.
A kártya amit húzott, a Világ (Tarot), és a hagyományos elemzés helyett mi a képek ránk gyakorolt hatását kibontva beszéltük meg mi az, amit üzen. Ezután ahol a könyv kinyílt, csupán felerősítette azt, amiről addig is beszéltünk. Mintegy hatványozta, transzformálta.
A zérus nem egy számot, hanem a tökéletes formát képviseli, míg az iszlám hit szerint az istenség lényegét jelképezte. Az indiaiak szerint üres tér. Mindenfajta mennyiség hiányát jelző szimbólum. Magként képviseli a lehetőséget, ami a zérust követően történhet, és azt is, ami előtte volt. A minden és a semmi, a lehetőség és az állandóság, a „vanság” egyszerre.
A világ kártyán a női alak is egy nagy, ovális formában, egy zérusban áll, épp átkel rajta, mintha az egy kapu lenne.
Ezek nyomán kezdtem el rajzolni Judit karjára, és hagytam magam vezetni. A zérus mint kapu, mint üres sziget, tükör, beavató tér jelent meg, majd a kígyóra emlékeztető mozgás és forma, aminek szintén nincs eleje és vége, nem kezdődik és nem végződik. Egyszerre mégis mindkettőt megjeleníti. Érinti és kapcsolódik is a zérushoz és akár függetlenül tőle is létezik. Ugyanígy az indák, a kis kacsokkal, kapaszkodókkal, lépcsőfokokkal. Kapcsolódás, távolság, tér, közelség, folytonosság egyszerre.
Végül Aranykapuvá is avanzsált ez az átjáró, újabb jelentéssel ruházva fel a szimbólumot. Az aranyvirágok pedig három stádiumban nyílnak, egy zsenge hajtás, egy bimbós virág és egy kinyílt, hétszirmú, kiteljesedett növény a lélek gyöngymagjával ragyogva…
Ez egy része a történetnek, ami Judité és közben az enyém is, és közben kicsit mindenkié lehet a saját útjának valamely pontján.

…mint egy leszíjazott gepárd a boncasztalon. Minden izom megfeszülve és egyszerre dermedve várja a robbanást. A kipattanást. De ez nem lesz olyan szelíd, mint egy rügy fakadása vagy egy mag megindulása a felszín felé. Inkább egy lávafolyamnak utat adó kitörés. Ez a düh ami felhalmozódott a sejtekben és zsigerekben, belülről már tarthatatlan.
„Miért vágjátok ki a fákat?” – szólal meg ismét egy újabb hangon valaki. Inkább üvölt, kétségbeesetten. De a hang nem jut el a torokig. Minden gyűlik a karokban és hasban, amíg a könnyek lefolynak az arcon és ezerszer meghal közben valami. Valaki? Ezerszer újra. Egy rettegő kisfiú, aki a résnyire nyitott ajtó mögül néz ki félelemtől tágra nyílt szemekkel. Ilyen az a belső férfi, aki nem képes megtartani azt a nőt, aki a macska erejét már rég önmaga ellen fordította. Felmenőim el nem kiáltott hangjai, ki nem adott sikolyai, el nem sírt könnyei, meg nem gyászolt veszteségei, soha hangot nem kapó nemjei. Itt keringenek a testemben olyan erővel, ami egy egész földrésznek elég lenne ragyogni.
„Miért vágjátok ki a fákat?”
 Miért nem nyílhat az a virág zavartalanul? Miért zavar a fénye olyan nagyon? Miért rettegtek attól az erőtől, amit a nyílás jelent? Miért féled a lágyságot? Mi hiányzik, belső kisfiú? Hisz férfi testben vagy már évszázadok óta. Láthatod a szíjakon, hisz te kötötted őket.
„Érzitek-e mit érez a lelketek?”
A leszíjazott macska olyan, mint egy örökbe állított pillanat. Időtlen remegése a csontok és izmok mentén mégsem ér felszínt. Bent ragadt lélegzet, egy elfojtott sóhaj. Mint a születés után kimaradt első lélegzetvétel, úgy sóvároglak te belső szabadság. Mint egy anya soha meg nem kapott ölelését. Az örök jégmezők hideg szeleként rajtam átsüvítő hidegség ez.
Belső Nap, kelj fel!
A lágyság helyén tornádó tombol, mert csak ezt az egy érzést ismerem. A melegség és áramlás helyén az irányított vihar és földrengés. Hol van a lágy eső finomsága, mely megöntözné a Földet, immár nem csak vérrel? Hol van az anya, aki felébred és keblére öleli a megrettent gyermeket? Hol van az apa, aki magához tér és kinyújtja tenyerét, karjába veszi őt, annak anyját és magához öleli őket?
És ekkor újra: „Miért vágjátok ki a fákat?”
Ez a mély harag, a bent rekedt üvöltés, a zsigerekben áramló vér lüktetéséhez képest ezerszeres erejű tomboló energia. Térdre rogyva, a végtelenszer elsírt könnyek után megérkező felismerés: Ez nem is düh! Ez az Élet maga. A felhalmozódott, bezárt és soha el nem indult életerő áramlása. Olyan hatalmas, olyan félelmetes erő. Rettegek, hogy mi történik, ha a szíjakat szétfeszíti és a macska kiereszti a hangját. Mi történik majd akkor? Ki lesz ott, hogy megtartsa? Ki lesz ott, hogy teret adjon neki?
„Talán majd én…”
Mindaz, amit gyengeségnek bélyegeztetek, valójában erő. Erő, amitől rettegtetek, és azóta én is. Ez a rettegés elemészt, de legalább az odatartozás jogán…
egy másik hang: „Jogom van szenvedésem és fájdalmam, elfojtásaim nyomán elsorvadni, ahogy oly sokan előttem a családban.” És azt hittem ez a szeretet... De ez a gyávaság.
Az odatartozás a szabadságban van.
„A Sorshoz tartozom, az Erőhöz tartozom.”
Ehhez a hatalmas, félelmetes, visszafojtott, rettegett erőhöz. Az Élethez.
„Én az Élethez tartozom.”   - és a mellkasom közepén megérzem a lüktetést.
 
A szíjak alatt az elfojtás, az alatta lévő düh, az az alatt lévő gyászban a fájdalom, szomorúság, szégyen, magány, elhagyatottság, kétségbeesés alatt, mindezek alatt egy hatalmas forrása az Életerőnek, amivel talán létemben először tartós barátságot kötök. És a macska felkel az asztalról, a szétszakított szíjak és hatalmas üvöltés közben a belső anya, apa, férfi körben állnak, tartják őt. Előbújik a belső gyermek is, és a macska immár női alakban áll közöttük. Kört alkotnak, és mindenkit átjár az ősi, elfelejtett bizonyosság. Szabadok vagyunk, és összetartozunk.