A gyászról.

A tavalyi évben nem voltam jól. Illetve azt is tisztán felismertem, hogy az elmúlt 33 évben túlnyomórészt, igazán mélyen egyáltalán nem voltam jól, csak nem tudtam róla. Talán sejtettem, de ami emlékezet óta a hétköznapok része -olyan mint a levegővétel, az nem tűnik ki szokatlanságával. Volt egy érzés, ami végigkísérte az addigi létemet, és sokszor megfogalmaztam magamnak, hogy “olyan érzés, mintha állandóan gyászolnék”. Hogy mit vagy kit, aköré gyártottam magamnak szép magasztos elméleteket, és úgy hittem, hogy ez valahogy az én lelki létezésem és jelenlétem egy fontos része. Az identitásom részévé vált egyfajta mély melankólia, amit a környezetem is rendszerint visszajelzett és megerősített, ezáltal az elszigeteltség érzése is erősödött, ám ez is hasonlatos volt a mindenkori levegővétel természetességéhez, így erről sem jutott eszembe, hogy lehetne akár máshogy is. 
Kimondani, hogy “nem érzem magam jól”, azért sem volt lehetséges, mert nem tudtam, hogy nem érzem magam jól, és több olyan tevékenység van, amiben jól éreztem magam (pl. az alkotás mindenféle formái), illetve amikor megéreztem, természetes volt. “Én ilyen vagyok”- gondoltuk a környezetemmel együtt, továbbá nagyon mélyre tud bújni és rejtőzni az a részünk, aki valójában rohadtul szenved, és még csak arra sincsenek szavai, hogy mitől. És itt van még a szégyen… Szégyelltem kimondani, bevallani, hogy nem érzem jól magam, többet között azért, mert nem múló állapot volt, és mert nem tudtam rajta változtatni. Szégyelltem, hogy nem tudom az okot és a megoldást, és azt gondoltam, hogy az érzéseimmel terhelném a környezetemet. A szégyen nagyon mélyen tud gyökereket verni, amíg már egyetlen szavunk sem lesz rá, egyetlen hang sem lesz amin ki tudnánk mondani, hogy mi van bennünk. A szégyen rendkívül “invazív faj”, nagyon könnyen ráveti magát mindenre, amit a környezetében talál. Mindaz, ami jóságos, ami erő, ami szép -főleg másokban, főleg a rajtam kívül helyezett dolgokban, azt meglátni és kimondani könnyű, amíg a saját nehezem rejtve van. De szavakkal kimondani hogy valami mélyen annyira fáj, és olyan régóta, hogy a kétségbeesés és tehetetlenség már rég hatalmába kerítette a testem egy sötét szegletében elbújt lélekrészemet, és én bolyongok a felszínen, a hétköznapokban, a “kinti világban”, azt kimondani, vagy egyáltalán észrevenni nagyon gyötrelmes volt. 
Vannak olyan gyászfolyamatok, amik nagyon korán beakadnak a lélek leszületésének útján. Még akkor, amikor tényleg nincsenek rá szavaink, mert például magzat korunkban éljük át a halállal való találkozást egy ikervesztés során, amiről még az anya sem tud. És emlékszünk rá, de nincsenek rá szavaink. Az érzés és testi érzet megtörténik, valóságos. De nem tudom elmondani mit éltem át, miután erre a világra érkeztem, és nem is úgy emlékszem rá, ahogy sok evilági eseményre. Ez aztán az évek során rendszerint utat talál és utat tör magának olyan módokon, amikre a legkevésbé számítanánk, hogy lehetőséget adjon az emlékezésre. Velem így történt legalábbis. 
Amiért ez az írás megszületik, az talán egy nagyon hosszú, több, mint egy éves folyamat olyan állomása, ahol már vannak szavaim arra, hogy a tavalyi évben min mentem keresztül, miket éreztem, és milyen segítséget kaptam ahhoz, hogy gyógyulhasson a lelkem és gyógyíthassa magát a test emlékezete is valamiből, ami még a születésem előtt történt. Amiért ez az írás megszületik, az talán annak a megérkezése, hogy most már inkább maradok. Maradok. És nem szégyellem már magam alapvetően azért, ami volt, ami és aki vagyok (legyen az bármilyen is), vagy azért, hogy egyáltalán vagyok. 
S amiért ez az írás megszületik, talán abból a szándékból történik, hogy annak, aki elolvassa ad valamit, amiben magára ismer és nem érzi magát teljesen egyedül. És miközben írom, én sem. 
 
Az elmúlt évben a 33 évvel azelőtt beragadt gyászfolyamat megindult, és magával hozott minden azóta szerzett sérülést, traumát, elfojtott és ki nem fejezett érzelmet, amik bezáródtak a szelencébe, és elkezdték megbetegíteni a testet, eltorzítani a szellemet és megtörni a lelket. A legnehezebb az volt, hogy amiről addig nem beszélhettem, mert nem voltak rá szavaim, ezúttal azért nem beszéltem, mert azt éreztem, hogy nincs helye és tere a gyásznak azokban, akik közel álltak hozzám. Azt tapasztaltam, hogy mennyire nincs helye és ideje a gyásznak, a “nem jól levés” építő módon megélt és transzformatív, de mélységes, nehéz, kiszámíthatatlan, viharosan mozgó, felkavaró állapotának a társadalmi keretek között, a hétköznapi életritmus sodrában, az elvégzendő feladatok sűrűjében. És ismét szégyelltem, hogy mit érzek, hogy miért érzem, miért annyi ideig érzem… és dühös voltam, és csalódott, hogy amit annyi ideig magamba zárva magányos élményként éltem meg, ismét magányra ítél. Persze ez sem teljesen igaz. Mindig kapunk segítőket, még ha az utat a sivatagban egyedül is járjuk végig. 
Megismertem a sebezhetőséget, az érzések felvállalását, a megítélés helyett az elfogadását annak, ami van, úgy, ahogy van. Nem ahogy szerintem lennie kellene,  vagy ahogy szeretném, hogy legyen. Ez olyan érzés, mint ha meztelenül állnál a mindenség előtt, és nincs hova bújnod. Látva vagy egy nagyobb erő által, a fénye éget, és mivel nem ismered ezt a fényt, rettenetesen fáj. Mégis, ha bírod, utána mindig egy kicsit könnyebb. 
Most, ebből az éppen egy kicsit könnyebb-ből írok, és hálát érzek, hogy leírhatom ezeket. 
 
Mindennek van helye, tere, ideje, aminek megadjuk azt. Minden nehéz és fájdalmas érzés átérzésének pontosan annyi joga van itt lenni, mint a kellemes érzéseknek. Minél több fájdalmas vagy addig nehezebben tartalmazott érzést tudunk a felszínre engedni és tanulni magunkat megtartani benne, nem a másikra projektálva vagy öntve azokat, annál több helye lesz bennünk az örömnek, a felszabadultságnak, könnyűségnek, békének. 
Én most ezt tanulom, apró lépésekben.