![]() A belső családrendszer elmélete alapján íródott szöveg, amelyben különböző részeink, sokszor a belsővé tett külső hatások alapján, vagy egy-egy korábbi sérülés alapján irányítanak bennünket. Eltérő életkorú és minőséget/viselkedést képviselő részek, akár egy külső család (belső apa, anya, gyermeki részek stb.). Sokszor ezen részek közül egy vagy több, bár a múltban nagy szolgálatot tett, amikor meg kellett küzdenünk egy problémával, a jelenben nem segíti a felnőtt én céljait azzal a hozzáállással, amiben megrekedt. Több módszer is foglalkozik ezen részek megismerésével, hogy felvéve velük a kapcsolatot, felnevelve vagy megértve őket jobb önismeretre és az életünk felett visszaszerzett irányításra tehessünk szert. Ezt az írást egy intenzíven feltörő testi érzet, érzelem és az amögött megbújó részemmel való találkozás inspirálta. …mint egy leszíjazott gepárd a boncasztalon. Minden izom megfeszülve és egyszerre dermedve várja a robbanást. A kipattanást. De ez nem lesz olyan szelíd, mint egy rügy fakadása vagy egy mag megindulása a felszín felé. Inkább egy lávafolyamnak utat adó kitörés. Ez a düh ami felhalmozódott a sejtekben és zsigerekben, belülről már tarthatatlan. „Miért vágjátok ki a fákat?” – szólal meg ismét egy újabb hangon valaki. Inkább üvölt, kétségbeesetten. De a hang nem jut el a torokig. Minden gyűlik a karokban és hasban, amíg a könnyek lefolynak az arcon és ezerszer meghal közben valami. Valaki? Ezerszer újra. Egy rettegő kisfiú, aki a résnyire nyitott ajtó mögül néz ki félelemtől tágra nyílt szemekkel. Ilyen az a belső férfi, aki nem képes megtartani azt a nőt, aki a macska erejét már rég önmaga ellen fordította. Felmenőim el nem kiáltott hangjai, ki nem adott sikolyai, el nem sírt könnyei, meg nem gyászolt veszteségei, soha hangot nem kapó nemjei. Itt keringenek a testemben olyan erővel, ami egy egész földrésznek elég lenne ragyogni. „Miért vágjátok ki a fákat?” Miért nem nyílhat az a virág zavartalanul? Miért zavar a fénye olyan nagyon? Miért rettegtek attól az erőtől, amit a nyílás jelent? Miért féled a lágyságot? Mi hiányzik, belső kisfiú? Hisz férfi testben vagy már évszázadok óta. Láthatod a szíjakon, hisz te kötötted őket. „Érzitek-e mit érez a lelketek?” A leszíjazott macska olyan, mint egy örökbe állított pillanat. Időtlen remegése a csontok és izmok mentén mégsem ér felszínt. Bent ragadt lélegzet, egy elfojtott sóhaj. Mint a születés után kimaradt első lélegzetvétel, úgy sóvároglak te belső szabadság. Mint egy anya soha meg nem kapott ölelését. Az örök jégmezők hideg szeleként rajtam átsüvítő hidegség ez. Belső Nap, kelj fel! A lágyság helyén tornádó tombol, mert csak ezt az egy érzést ismerem. A melegség és áramlás helyén az irányított vihar és földrengés. Hol van a lágy eső finomsága, mely megöntözné a Földet, immár nem csak vérrel? Hol van az anya, aki felébred és keblére öleli a megrettent gyermeket? Hol van az apa, aki magához tér és kinyújtja tenyerét, karjába veszi őt, annak anyját és magához öleli őket? És ekkor újra: „Miért vágjátok ki a fákat?” Ez a mély harag, a bent rekedt üvöltés, a zsigerekben áramló vér lüktetéséhez képest ezerszeres erejű tomboló energia. Térdre rogyva, a végtelenszer elsírt könnyek után megérkező felismerés: Ez nem is düh! Ez az Élet maga. A felhalmozódott, bezárt és soha el nem indult életerő áramlása. Olyan hatalmas, olyan félelmetes erő. Rettegek, hogy mi történik, ha a szíjakat szétfeszíti és a macska kiereszti a hangját. Mi történik majd akkor? Ki lesz ott, hogy megtartsa? Ki lesz ott, hogy teret adjon neki? „Talán majd én…” Mindaz, amit gyengeségnek bélyegeztetek, valójában erő. Erő, amitől rettegtetek, és azóta én is. Ez a rettegés elemészt, de legalább az odatartozás jogán… egy másik hang: „Jogom van szenvedésem és fájdalmam, elfojtásaim nyomán elsorvadni, ahogy oly sokan előttem a családban.” És azt hittem ez a szeretet... De ez a gyávaság. Az odatartozás a szabadságban van. „A Sorshoz tartozom, az Erőhöz tartozom.” Ehhez a hatalmas, félelmetes, visszafojtott, rettegett erőhöz. Az Élethez. „Én az Élethez tartozom.” - és a mellkasom közepén megérzem a lüktetést. A szíjak alatt az elfojtás, az alatta lévő düh, az az alatt lévő gyászban a fájdalom, szomorúság, szégyen, magány, elhagyatottság, kétségbeesés alatt, mindezek alatt egy hatalmas forrása az Életerőnek, amivel talán létemben először tartós barátságot kötök. És a macska felkel az asztalról, a szétszakított szíjak és hatalmas üvöltés közben a belső anya, apa, férfi körben állnak, tartják őt. Előbújik a belső gyermek is, és a macska immár női alakban áll közöttük. Kört alkotnak, és mindenkit átjár az ősi, elfelejtett bizonyosság. Szabadok vagyunk, és összetartozunk.
0 Comments
Leave a Reply. |
AuthorDolgok, amiket nem megérteni kell. Archives
October 2024
Categories |